Az utolsó Démonember

1.fejezet

Mindenki számára van egy ember akiért bármit megtenne. Nem számít mi az. Akár bele is halhatsz a feladatba, ha nem figyelsz eléggé. Még ez sem érdekel, de te megteszed, bármi legyen is az ára.

Hogy miért? Mert szereted őt.

Szereted őt, de mire mindezt tisztázod magadban, már késő. A sok mosoly, a közös pillanatok, élmények, fotók és emlékek mind odavesznek a mélybe. Egy olyan sötét mélybe, amely csak az elmédben képes létezni. Mégis miért?
Azért, mert azt a sok dolgot nem lennél képes feldolgozni, éppen ezért, ha ledobod őket a végtelen mélységbe, elvesznek és nem kell velük foglalkoznod. Boldog leszel és kiegyensúlyozott, mint előtte.

Legalábbis minden ember próbálta ezt elhitetni velem. Ahogyan annó végigsétáltam az utcán, megannyi boldog és vidám arcot láttam. Kár, hogy ezeknek a fele egy tökéletes maszk volt, ami mögött megbújt a fájdalom, s a szomorúság. Imádtam tippelgetni, vajon ki lesz öngyilkos? Ki fogja ledobni a maszkot legelőször? Megtenni az első lépést a felejtés felé? Felfedni a valódi érzéseit, a mély bánatot, bút?

Majd valaki jön és szeret! Mindenki rálel az igaz szerelemre, nem igaz? Csak várni kell! - baszott rosszul hiszed. Úgyse jön senki. A lehetőséget elszalasztottad, bűnhődj érte!

Én is elkövettem ezt a hibát. Balfasz lépés volt, ezzel én is tisztában vagyok. Nincs mit csinálni, csak felejteni. Elfeledni mindent.

***

Volt egy srác. Egy srác, akinek volt egy gyönyörű szomszédja. Egy meseszép lány - legalábbis az ő szemében annak számított - volt. A leánynak nem tűnt fel, hogy a férfiú mennyire odavan érte. A fiú viszonzatlanul volt szerelmes, de mégis kibaszott boldog volt - igaz, mindenen bőgött, de ez most mellékes valamennyire - szeretett élni és létezni. Állandóan vigyorgott, egyszer-kétszer kiverte, tudod, az átlagos tini szerelem. Minden egészen fasza volt, egészen addig, amíg a fiú gyerekkori barátja - alias én - meg nem jelent egy térdig érő fehér kabátban, fegyverrel a kezében. Elég hatásos belépő volt, nem gondolod? Szerintem is.

Az aranyos hímneműből, lett egy eszméletlen szexi, izmos pali, aki minden lány élvezet forrása volt, kivéve a szomszéd csajt, aki nagyban fosott a felette lakó barátjára, csak barátjára. Mégis hogyan lett egy kis bőgős cuki fiúból eszméletlen vonzó pali? Démonember lett. Félig démon, félig ember. Miattam.

Aztán csomó dolog történt. A csajszibarack és baráti köre, valamint családja alulról vizsgálgatja az ibolyán kefélő legyeket. Vagyis meghaltak.

Én, Ryo, a Sátán, mindent elbasztam, amit csak lehetett. Tényleg.

Akira meghalt és rettentően hiányzik. Csak most döbbenek rá, hogy valójában ő a legfontosabb ember az életemben. Vagyis csak volt.

Mint már említettem, kiskorunkban, mindenen sírt - ez a fura szokása egészen eddig megmaradt, be kell valljam ez tette őt rendkívül aranyossá -  amin csak lehetett, képes volt együttérezni bárkivel és még az undorító és szánalmas emberiséget is képes volt az utolsó pillanataiban is szeretni és elfogadni.

                               ***

A múlttal nem kell foglalkozni. Éppen ezért, abbahagyom a gondolkodást, s elindulok reggelizni, ugyanis ma még ezt sem tettem meg. Pedig már 11 óra van.

Menet közben, észreveszem, hogy ma különösen sok démon lóg a kastély körül. Igen, Akira halála óta eltelt öt év, ezalatt muszáj voltam valami lakhelyet építettni, mert egy vezetőnek, csak nem kéne csöveskednie. Egy különleges kastélyt sikerült ide varázsolnom, ami valszeg Bőgőmasinának is tetszene.

Idegesít, hogy ennyien vannak, így azonnal kérdőre vonom a komornyikomat, aki felvilágosít, hogy egy különleges vendég érkezik ma.

Mégis ki?

Hatalmas pechemre, csak egy embert alkottak az alattvalóm mindenféle testrészből, majd valahogyan életre keltették.

Tch, amíg én itt próbálok egész éjszaka alvás helyett, netet és mindenféle életfeltételt összehozni ezeknek a szerencsétleneknek, addig ők ilyen faszságokkal pazarolják az idejüket.

Bár be kell valljam, hogy öt év alatt, minden úgy néz ki, mintha semmi sem történt volna. Mármint, a démonok emberi alakot vettek fel és családjaik vannak, városokat és falvakat alapítottak, boltokat nyitottak és gazdálkodnak azzal a maroknyi földdel, amit meghagytam nekik.

Nem is lenne olyan rossz, már csak te hiányzol ebből a világból, Akira...