S T I L L

Mondd, hogy akarod
Ezer mérföldre a naptól, ahonnan indultunk
És én itt állok veled, próbálok őszinte lenni...

A párkapcsolatokban mindig kettőn áll a vásár. Legyen az a vásár jó, vagy éppen rossz, sosem csak az egyik fél hibás. Idő közben a vonat, melyen együtt utaznak, két vagonra és két vágányra térhet. Az egyik jobbra, míg a másik balra tart tovább. De így van ez minden esetben? Így kell ennek történnie? Ez lenne megírva, minden barátságnak? Mert bár az ember a párkapcsolat kifejezés hallatán szinte kivétel nélkül egy szerelmi kötődésre gondol, addig én most egy baráti kötelékről beszélek. Mert a másikban nincs annyi tapasztalatom.
Egy barátság akkor igazán stabil és erős, ha mindkét ember egyaránt, ugyanakkora befektetéssel próbálja életben tartani a két fél közti kapcsolatot. Nem elég, ha az egyik folyamatosan kapálózik a másik iránt, de ő ezt elkönyveli természetesnek. Azzal a gondolattal, hogy ha ő amúgy is ennyit tesz ezért a kapcsolatért, akkor neki nem kell. De. Kéne.
Mert egy idő után a sokat igyekvő, a boldogságuk fenntartásáért sokat tevő fél is elfáradhat. Amikor már látni és érezni, hogy mindig akad más, valaki, aki nála fontosabb, vagy éppen valami, ami nála fontosabb...akkor kezd el gondolkodni a személy, hogy vajon megéri neki mindezt? Megéri úgy társalogni akarni valakivel, hogy az illető egyre több és több alkalommal helyez mást elé? Hogy az üzeneteket ugyan megkapja, de órákig nem néz rájuk? Közben máshol mégis látni az aktivitást?
Ezek azok a kérdések, amik végül száz százalékban képesek elbizonytalanítani az eseményeket fájdalmakká alakító félt.
Hisz neki ő az egyetlen, igaznak tartott barátja. Az, akire még ha nagyon próbál, sem tud úgy igazából haragudni. Pedig érzi, a szíve mélyén tudja, nem lenne igazságtalan egy kis harag. A figyelmen kívül hagyás, a második helyre kerülés érzése mind mind egy gyönyörű vörös rózsának erős és nagy töviseiként érintkeznek szívével, melyből minden újabb tövis érkezésekor egy csepp vér csöppen a földre. Gondolatai, melyek csak akörül forognak, hogy hogyan védje meg magát a további fájdalmaktól, akár egy vad hurrikán, mely haragosan sújt le egy-egy földrészre, úgy kavarognak fejében.
Aztán egyszer csak visszahúzódik.
Próbál kevesebbet mutatkozni, de fájdalma nem enyhül.
Igyekszik kevesebbet gondolkodni, fájdalmán azonban ez sem képes enyhíteni.
A félelem, az egyedül maradástól való félelem egyre csak magába szippantja, hisz mióta az illető belépett az életébe, senki másban nem volt képes ennyire bízni. Nem tudott mással olyan felszabadultan beszélni mint vele. Neki ő volt az a személy, az egyetlen olyan személy, akivel szerette volna bejárni a világot, akivel szeretett volna kettőjüknek fontos jelentéssel bíró dolgokat megélni. Ő az egyetlen, akit egy nap, az esküvőjén tanúként szeretne, az első gyereke keresztszülőjének...
Még akkor is, ha időközben a barátságuk erős lángját hirtelen már csak egy gyengén pislákoló fénycsóva váltotta fel.
Mert ez a barátság.
Vagy talán leginkább a barát.
Aki képes minden fájdalmat, minden csalódáshoz vezető okot félretenni annak érdekében, hogy ne veszítse el a számára fontos személyt. A számára legfontosabb személyt. Még akkor se, ha annak már nem csak ő az egyetlen, mert útközben volt olyan szerencsés, hogy mások is elmondják neki, mennyire szeretik és mindezt nem csak egy embertől hallja.
És ilyenkor a kapcsolat gyengébb láncszemében felmerül még egy kérdés, ami végül választás elé állítja.
Őszintén..akarod ezt még?

Ha az őszinteség az igazságot jelenti
Hát, még mindig szeretlek...