Edana

A pálca

1971. augusztus 27, London.

Edana nyúzottan és fáradtan ébredt. Félig nyitott ablakán beszűrődött az utca zaja, ahol gyerekek vidám nevetése hangzott fel, és a munkába igyekvő emberek halkan duruzsoltak. Esős, hűvös reggel volt, ám Edana mégis úgy érezte, teste egészében lángol a tegnap este kapott levele által okozott izgalom miatt. Egész éjjel le sem vette szemeit a levélről, vagy újra és újra elolvasta, vagy óvatosan elhelyezte éjjeli szekrényén, és ágyából úgy bámult rá, mint valami drágakőre. Még az sem szegte kedvét, hogy a levél egy olyan mondattal kezdődött, amit Edana nem is értett, és ami így szólt: 

"Köszönjük válaszként küldött baglyát, a felvételi értesítő levélre..." 

De hiszen Edana nem is kapott semmilyen értesítőt, tudna róla, hiszen amióta megtudta, hogy különös képességgel rendelkezik, azóta erre a levélre várt, hogy végre elkezdhesse kalandos és izgalmas tanulmányait a Roxfortban. Ahogy a nap is egyre feljebb és feljebb kúszott az égen, úgy vált Edana számára egyre világosabbá, hogy valaki elrejtette előle, hogy levelet kapott, ráadásul a tudta nélkül válaszolt rá. Edana izgatottságát hirtelen átvette a düh és rózsaszín arca hirtelen vörös tűzben lángolt. Felpattant ágyáról, kezébe vette a levelet, és apja keresésére indult. Eltökélt szándéka volt, hogy kérdőre vonja Mortimert, legyen bármilyen életbevágóan fontos dolga is éppen az apjának. Felvette otthoni ruháját és leszaladt a lépcsőn. Fejében kérdések ezrei kavarogtak. Nem csak a levél miatt, és a tény miatt, hogy apja valószínüleg eltitkolta előle a felvételi értesítő létezését is, hanem a tegnap esti olvasmányban találtak miatt is. Ki az a Sanda Gomold? Edana szíve hevesen vert, hirtelen mindent ott és rögtön tudni akart. De titkon legbelül tudta, hogy jó eséllyel nem fog egyhamar választ kapni kérdéseire. Ahogy leért az emeletről, meglátta édesanyját az étkezőben, aki egyedül, csendesen éppen a reggelijét fogyasztotta. Edana sietős léptekkel odasietett, hogy apja holléte felől érdeklődjön.

– Jó reggelt, anya! – köszöntötte, hangjában érezhető sértődöttséggel Edana.

– Szervusz, kislányom! Jól aludtál? Gyere, ülj ide, készítettem neked egy kis... – Aurora tekintete Edana kezére vándorolt. Meglátta a kislány ujjai között a levelet, melyet Edana úgy szorongatott, mintha csak az a levél menthetné meg, a rá leselkedő veszélyektől. A nő egyből felismerte a jól ismert vörös pecsétet. –Ó... – folytatta búgó hangon Aurora – látom megkaptad a második roxforti levelet. Hadd lám, miket írnak... – Aurora a levél felé nyúlt, hogy elolvashassa tartalmát, ám Edana hirtelen mozdulattal elhúzta anyja elől.

– Igen, épp ez a baj, hozzám csak a MÁSODIK levél jutott el. Tudsz erre valami értelmes magyarázatot adni, anya? – Edana szinte őrjöngött. Az általában mindig higgadt és kedves Edana szemei most villámokat szórtak és dühösen, kikerekedett szemekkel meredt anyjára. 

– Vigyázz a szádra, kisasszony. Azt mondtam, ülj le. Hallgass végig, és még egyszer ilyen stílusban ne merj velem beszélni – szólt Aurora olyan lágy és nyugodt hanggal, hogy Edana még dühösebb lett.

– Most azonnal kerítsd nekem elő apát, hogy megmagyarázza nekem ezt az egészet! Hogy tehette ezt velem? – kérdezte könnyeivel küszködve Edana. 

Aurora felállt székéről, a kislányhoz lépett és mélyen a szemébe nézve így szólt: – Én vettem el a leveled, és én tartottam előled titokban. Most pedig azonnal leülsz, mert ha még egyszer szólnom kell vagy kérnem Téged, azonnal mész fel a szobádba, és nem köszönöd meg amit majd hazaérkező apádtól kapni fogsz – fenyegetőzött Aurora, de hangja még mindig idegesítően nyugodt maradt.