Szárnyaló, a sors közbelép

Első fejezet

Anyukám lenne az aki a saját fajára vadászik? Egész eddig mellettem volt, kedves volt, de ilyen titkot rejtegetett. Elhitette mindenkivel maga körül, hogy ő az akit bántottak ok nélkül. Miattuk lett röpképtelen és ők vitték el apámat, azóta sem tudjuk, hogy él-e még. Szövetségre lépett velük, mintha semmi nem történt volna.
Ledermedtem, üvegessé vállt a szemem. Összerogyok és a kezeimet leteszem a földre miközven a sáros, havas, megtépett füvü földet bámulom. A kardok összeütközésének zaja abbamarad. Olyan mintha víz alatt lennék, elhomályosul a látásom és eltompulnak a hangok körülöttem. Mintha beszélnének hozzám. Gondolatok és emlékek cikáznak a fejemben. Ki az aki ártani akar nekem és azoknak akiket szeretek? Ez eddig olyan egyszerű kérdés volt. Mintha a távolból hallanám ahogy szólítanak engem. Seth hangja lehet, kétségbe esettnek hangzik. Behunyom a szemeimet és pár mély lélegzetvétel után összeszedem magam. Felnézek és látom, hogy a barátaimat, Sethet, Taikit és még sok más varázslényt sakkban tartanak az emberek. Anyám áll előttem és beszélget valakivel. Amikor látja, hogy őt nézem elküldi a katonát, egy embert.
- Zindlora biztosan zavaros lehet ez neked. Megértem drágám, de te is érts meg engem. Nem akarlak bántani, se téged, se a barátaid. De mi mind azt hittük, hogy elraboltak téged. Olyan gyorsan eltűntél, hogy azt se tudtuk hol keressünk. Így kértük az emberek segítségét. Frigg is aggódott érted. - nem tudok hinni neki, érzem legbelül, hogy most már nem hihetek neki.
- Miért? Azok után amit tettek velünk? Amit veled tettek? Vagy egész eddig hazudtál nekem, vagy ennyire ostobának nézel, hogy azt hiszed, hogy ezek után ezt is elhiszem? - érzem ahogy az indulataim felszínre törnek még ha nem is akarom.
Felállok és dühös, indulatos szemeimmel végig nézek az embereken, majd anyámra térek vissza.
- Tényleg azt hiszed, hogy a faluk feldúlása után még ezt el is hiszi neked valaki?
Anyám közelebb lépett és megpofozott.
- Azok után amit érted tettem? Nem tudták az emberek, hogy élsz, ezért vitték el csak az apádat! - hirtelen elnémult
Felkaptam a fejemet, hogy mondta? Tudott róla?
- Kötözzétek meg! - adta ki a parancsot a katonáinak.
- Nem teheted te boszorka! - kiáltott fel Seth
- Ha megpróbáltok megállítani, meghal! - szólt anyám Sethnek.
Elnémultak mindannyian. Elkezdtem zokogni, Sethre pillantottam, aki forrongott a dühtől. Taiki reménytelenül bámult engem.
A szárnyaimat lekötözték, ahogy a kezeimet egy kötéllel szorosan összekötötték. Egy hosszabb kötéllel meg ráncigált maga után a katona. A fák közé mentünk, ahol anyám átvette a kötelet és a lova nyergéhez kötötte. Összeszedték a katonák a holmijuk nagy részét és elindultunk. A hóban, fagyban húzott végig engem.
Nem érzem a lábaimat, se a kezeim. Olyan szoros a kötés, hogy már majdnem vérzik a kezem. Egy várnak a fala tűnik fel a láthatáron. Már talán 2 napja menetelünk. A várhoz közeledve egy ugyanolyan madár tűnik fel a fejem fölött, amit Seth egyik embere lőtt le. A várkapuhoz érünk. Nincs erőm már, remegnek a lábaim. Kinyitják a kaput és amikor beérünk anyám leszáll a lóról és kiengedi a kötelet a nyergénél. Megránt majd rámszól, hogy kövessem. Egy lépcsőhöz érünk, ami a föld alá vezet, nem látom az alját mert olyan sötét van ott.
Egy börtön. Amint leérünk, hallom, hogy mások is vannak itt. Csak egy vasrácsos ajtó van, a többi része kőből van. Büdös szagok vannak lengenek körbe. Pár cella másképp néz ki és nemelyikbe be is látok. Sok varázslény van. Pár faját nem is ismerem. Meggyötörtek, és rettegnek, látszik rajtuk, hogy éheznek. Némelyik tekintetében már elveszett a remény hogy élve kijutnak innen. Kínzás nyomai látszódnak rajtuk. Égetett sebek, vágások, ütések nyomai. Van egy-két erősebb testalkatú rab, őket izzó láncokon tartják, valami mágikus jelek vannak rajta.
Anyám megáll egy ajtó előtt és megfordul. Elővesz egy kulcs csomót és kinyitja az zárat, belök engem. Rámcsapja az ajtót. Én odafordulok hozzá és megfogom az ajtó rácsait.
- Anyám. Miért teszed ezt? Eddig arra tanítottál, hogy ők a gonoszak.... és pont velük vagy?
Anya felnézett és láttam a fájdalmat a szemeiben. Egy könycsepp végigfolyt az arcán majd egy mély levegő után egy szigorú tekintet vett fel.
- Nem tudsz te semmit. - ezzel itt is hagyott
Megfordultam, hogy körülnézzek a cellámban.
Van két fadeszka, egy elaludt fáklya falon és egy mini kupac derengő a földön.
Leülök a deszkákra, hogy melegen tartsam valamennyire magam. A szárnyaimmal körbeölelem magam, hogy az a kis meleg levegő ne tünjönk el.
Seth vajon jön értem? Vagy akárki, bárki aki tudja, hogy egyáltalán hol vagyunk. A többiek, akiket már megkínoztak nem bírják sokáig. Nem hosszútávú rabságra tartják itt őket.
A cellám oldalán van egy apró rácsos ablak. Közelebb megyek hozzá, hogy kilessek mi van ott. Nem egy másik zárka, hanem egy nyitott hely két cella között. Láncok lógnak a plafonról és van pár, amelyikek a földhöz vannak erősítve. Remélem nem itt kínoznak meg mindenkit. Beleértve engem is. Gyorsan vissza is megyek, oda ahol ültem. Percekig vagy talán órákig bámulok magam elé. Az agyam folyamatosan csak azokon az emlékeken kattog, amiket anyával töltöttem. Mit nem tudok? Még apukám elrablásának idejére is próbáltam a lehető legjobban visszaemlékezni. Egész életében hazudott mindenkinek maga körül.
Hirtelen a gondolataim Sethre fokuszáltak. Remélem követtek idáig. Ahogyan viselkedett eddig, amikor rólam volt szó úgy elhiszem, hogy tenni fog valamit.
Őrök hangját hallom, jönnek lefele a börtönbe. Nevetgélnek, beszélgetnek. Elkezdik sorolgatni a rabok nevét ahogy mennek a zárkák előtt. Egyre közelednek az enyém fele.
- És ennyi ugye?
- A láncokon lehet még otthagytak valakit.
Elindultak, az én tömlöcömbe benézett az egyik.
- Hé, nézd már csak, egy szárnyaló. Lehet ezt kereste a hárpia.
-Mondd csak, téged hogy hívnak?
Nem akarok válaszolni, felhúzom a lábaimat és a szárnyimmal ugyanúgy körbeölelem magam. Éppen csak a szemem látszik az arcomból.
- Nos a macska elvitte a nyelvét. Majd segítünk beszélni.
Elkezdett matatni az övén, majd egy oriási kulcscsomót vett elő. Kinyitotta a cellám ajtaját és a másikkal együtt bejöttek.
- Bi... Biztos, hogy bejöhetünk? Nem ka... kaptunk engedélyt. - dadog a másik miközben előveszi a kardját.
- Hagyd már, börtönbe vannak, senkit sem érdelel. Különben is csak a nevét akarom tudni a drágának. Ha meg kérdezik akkor azt mondjuk, hogy ránk támadt és meg kellett leckéztetni érte. - egyre csak közeledett lassú léptekkel.
Felálltam, de a szárnyaim helyzetét nem változtattam. Úgyanúgy, takarva a mellkasomat álltam ott a talpig felfegyverzett katonával szemben.
- Gyere, mutatunk neked egy jó helyet - szólt az egyik.
- Hagyjatok engem.
Benyúlt a szárnyaim alá és a kezemet kereste. Megragadott majd elkezdett cibálni az ajtó fele. Tiltakoztam, ahogy csak tudtam. Nem mertem tulságosan ellenállni, mert a másiknál ott a kard és ő most mögém került. A katona jobbra fordult, már tudom hova akar vinni.... a láncokhoz. Túl gyenge vagyok a repüléshez. Kiszáradtam és éhes is vagyok. Odarángat az egyik lánchoz, szétnyitja és belerakja a csuklómat majd egy szöggel rázárja. A másik kezemmel odanyúlok hogy kivegyem, de mielőtt megfogtam volna megragadja azt a kezemet is és egy másik lánchoz köt. Lehajol hogy a lábaimmal is ezt tegye. Féltérden áll, ráordítok és orrba rúgom teljes erőmből. Hátra esik a katona és lefejeli a falat míg a másik remegő kézzel fogja a kardját. Csak pislog, hogy most mit tegyen, a szeme cikázik a társa és én köztem. Amelyik a földön van jajongva fogja az orrát. Én csak dühösen bámulom őt.
Nagy nehezen összeszedi magát és megtörli a vérző és valószínüleg eltört orrát.
- Te nyamvadt kotorék. Pontosan ez miatt vannak itt a barátaid is. Nem viselitek el a hatalmunkat - gúnyosan, vigyorogva majdhogynem nevetve mondta ezt - de tudod pont ezt szeretem bennetek, így élvezet az amit most fogunk csinálni.
Megkérte a másikat hogy fogja le addig a lábam amig kiláncol. Mostmár a bokáimon is bilincs van.
Egy kis asztal volt ott az én cellám fala mellett, tele különféle késekkel, perzselőkkel. Volt amelyiken kék vér volt.
Leszedte a katona a páncélomat és a hátamról letépte a ruhát. A másik vegyújtotta a kemencét és a fújtatót nyomta. A többi cellából hallottam másokat. Halkan dúdolni és énekelni kezdtek. Valakit hallottam zokogni is.
Betette az egyik perzselőt a tűzbe az emberfaju. Vigyorogva bámult végig rajtam,  közben izzott a fém a tűzben. Kivette és a hátam mögé ment. Bepánikoltam és elkezdtem rángatni a láncokat, hátha kiszabadulok, de semmi.
- Ne ficánkolj cukorkám, csak jobban fog fájni. Nos akkor hol is tartottunk? Ja igen.... Mi a neved?
- Zi... Zindlora a nevem....kérlek ne bánts.
- Ó azt nem ígérhetem meg, ahoz együtt kell működnöd és ügyesen kell válaszolnod a kérdéseimre.
Visszajött velem szembe és visszatette a tűzbe a vasat.
- Ki hozott be ide téged? Csak nem a felkelés alatt kaptak el?
- Nem, nem ott fogtak el.
- Na na ez egy hazugság. Nem vagyok bolond. Látom a páncélodon, hogy véres, az avér valószínüleg egy halott társam vére! - a gúnyos mosolya átváltott haragos tekintetté.
Megfordult és kivette a tűzből újra a vasat, a hátam mögé ment megint.
- Részt vettél a harcban amit ti magatok produkáltatok ki, megölted a bajtársaimat és miután elkapunk még le is tagadod? - ordított a fülembe miközben éreztem hogy a hátamhoz közeledik a forró kinzóeszköz.
- Nem tudod kivel húzol újat ha bá.... - belenyomja a hátamba a vasat
Teljes torkom szakadtából ordítok, érzem ahogy a csontomig hatol a fájdalom, a szárnyaimat kifeszítem és az egész testemben szétárad a a tüzes vas hatása. Mintha szétolvadna a hátamon a bőröm.
Elveszi a perzselő fémet és kissé megkönnyebbülve összerogyok, de a láncok még mindig tartanak. Ott lógok.
- Nem kellett volna ezt! - szólt a félősebb a szadistának - Mostmár biztos mindenki tud róla.
- Te ostoba szerinted kit érdekel? Ki védené meg ezeket?
- A......Anyám - mormogom halkan
- Hogy ki? Meg a fenéket! - nevetett fel a katona
- Anyám...a....hárpia. - végső energiámmal kinyögtem ezt és elsötétült a világ körülöttem, se hangok, se az égett testem szaga. Semmi.