- A kísérője? - nézett ekkor Jean-Claude a még mindig földön fekvő Danielre, akiről időközben teljesen megfeledkeztem.
- Olyasmi. - Ciki lett volna testőrként bemutatnom, ha éppen én ütöttem ki. Hangosan sokkal kevésbé hangzott volna jól az, hogy csupán a saját védelme érdekében bocsátottam rá mély álmot. Így lehet, hogy nem lett ágyútöltelék, amikor elém vetette volna magát, de öntudatlan állapotban feküdni egy rakás vámpír között szintén nem volt egy életbiztosítás.
- Gondoskodni fognak róla az embereim.
Kétkedve néztem rá.
- Ez alatt mit ért ez alatt pontosan?
- Biztos helyre viszik. - Talán csak képzelődtem, de mintha mulattatta volna a szkeptikus hozzáállásom. - Visszakapja, mikor távozni szeretne.
- Köszönöm. - Nem tettem szóvá, hogy ez mennyire úgy hangzott, mintha valamiféle csomagról lenne szó és nem egy hús-vér emberről. Vissza kellett fognom magam, elvégre segítséget szerettem volna szerezni, nem újabb ellenségeket. Magamhoz vettem a Dan által cipelt aktatáskát, aminek szerencsére nem lett semmi baja és úgy szorítottam magamhoz, mintha az életem múlna rajta. Bizonyos szinten így is volt.
Jean-Claude ezek után szó nélkül az irodájába kísért, ami előtt egyetlen őr sem strázsált, ezért becsukta magunk mögött a vastag tölgyfaajtót, amin kevésbé szűrődött át a lenti zeneszó, legalábbis az én kevésbé éles fülem szerint.
- Most már nyugodtan beszélhetünk, Lucinda - intett, hogy foglaljak helyet az antik íróasztala előtti kárpitozott széken, nem álltam ellen. Ő beült a papírhalmoktól és dossziéktól roskadozó asztala mögé, a kezét az asztallapon nyugtatta jól látható helyen. Furcsa volt hallani az ő szájából a nevem, mert sikerült olyan finoman kiejtenie ezt az egy szót, ahogy még sosem hallottam.
- Csak Lucille. - Javítottam ki kapásból. Szinte már ösztönösen szóltam közbe, ha valaki a teljes nevemen szeretett volna szólítani, mert egyedül a bácsikám hívott így és ő is csak akkor, ha mérges volt. Gyerekkorom óta rajtam ragadt ez a becenév, hiába volt még egy nevem, amit az édesanyámtól örököltem, aztán még csak írásban sem használtam.
A vámpírt láthatóan elragadtatta, hogy végre sikerült valami olyat megtudnia rólam, ami nem volt pletykatéma, csupán a belső kör tudott róla.
- Rendben van, akkor Lucille.
Megint sikerült úgy megszólítania, hogy felállt a szőr a hátamon, mert úgy mondta, mint egy régi ismerős, akivel közelebbi kapcsolatba kerültem. Azonnal témát kellett váltanom.
- Mindig ilyen kedves fogadtatásra lehet számítani a vendégeknek?
- Aubrey általában jobban visszafogja magát.
- Akkor gyanítom, hogy csak az én kedvemért volt ma ilyen... heves. - Jobb szó híján így fejeztem be a mondatot és nem azzal, hogy javarészt én provokáltam a Drakulaszerkós vérszívót. Hiába hagyták el azonban az én számát a szavak, valahogy olyan érzés volt, mintha nem az enyémek lennének. Legbelül tudtam, hogy fontosabb dolgom is van annál, mint hogy a velem szemben ülő vérszívóval cseverésszek, még sem jutott eszembe, hogy mi.
- Nem kívánom mentegetni, de egy ilyen kivételes hölgy társaságában bárki késztetést érezne arra, hogy imponálni próbáljon.
- Ezek szerint, az ön köreiben halálos fenyegetésekkel próbálnak imponálni a férfiak?
- Ha ezzel rám gondolt, akkor határozottan állítom, hogy ez nem az én módszerem. Én sokkal inkább vagyok az igazi udvarlás híve.
- Mi számít annak?
ESTÁS LEYENDO
Veszedelmes Éjszakák // Anita Blake ff. //
Fanfic* Az Anita Blake, vámpírvadász sorozathoz * Lucinda Duchanes sosem akart visszatérni abba a városba, ahol annak idején örökre megváltozott az élete. Most mégis kénytelen, ezúttal azonban elhatározza, nem hagyja, hogy az érzelmei befolyásolják bármib...
