𝒎𝒐𝒐𝒅 | 𝒇𝒆𝒆𝒍𝒊𝒏𝒈𝒔

|𝐄𝐥𝐯á𝐫á𝐬𝐨𝐤+𝐭𝐞𝐥𝐣𝐞𝐬í𝐭𝐦é𝐧𝐲|

Sokat várnak el tőlem a szüleim, a tanáraim még a barátaim is... és őszintén én is sokat várok el magamtól. Nem érem be a "majdnem jó-val" mert nagyon jónak kell lennem...  

𝐒𝐓𝐎𝐑𝐘 𝐓𝐈𝐌𝐄

1.-től egész 4.-ig szar tanuló voltam. Az osztálytársaim mind olyan jó eredményeket értek el én meg csak épp hogy nem buktam meg. Nem tudtam olyan folyékonyan olvasni, olyan szépen írni mind a többiek. Mindig én voltam az utolsó, én voltam az osztály lúzere. Nem csúfoltak, de a tekintetükből éreztem a megvetést és a szánalmat. Szégyelltem magam ezért változtattam a hozzáállásomon. És elég hamar rá kellett ébrednem ha ez így folytatódik sose lesz belőlem semmi. Nem akartam többé az utolsó, a buta gyerek lenni. Tanulni kezdtem és ahelyett, hogy játszottam volna a többiekkel inkább a könyveket bújtam, hogy beérjem a lemaradásom. Sokáig tartott, de 5.-re egyik legjobb tanuló lettem. Onnantól kezdve nem érdekelt más csak, hogy a legjobbat hozzam ki magamból, hogy a legjobb legyek. A tanáraim máshogy kezdtek viszonyulni hozzám a szüleim állandóan azt hajtogatták a testvéreimnek, hogy vegyenek példát rólam. Sokat vártak el tőlem és egyre szigorúbbak lettek velem. Már nem elégedtem meg a 4-től rosszabb jeggyel. Annyira a tökéleteségre törekedtem, s mikor valami nem sikerült teljesen kiborultam, és magamat hibáztattam, hogy ezt jobban kellett volna csinálni, többet kellett volna tanulni. Mindig szarul voltam ha rossz jegyet kaptam... mert akkor eszembe jutottak azok a megvető pillantások, haszontalannak éreztem magam, akinek semmi sem sikerül.  Egyre nehezbben viseltem a bukást...

7. és 8.-ban volt mikor már nem bírtam mindig a jó, jeles tanuló lenni. Ellustultam és a kapcsolatom a szüleimmel, barátaimmal is megromlott. Ekkor a könyvekhez és a zenéhez menekültem. Bezárkóztam és folyamatosan azt ismételgetem magamnak, hogy hiába próbálkozom úgy sem fog sikerülni semmi. Nagyon rossz döntéseket hoztam meg akkoriban. Hanyagoltam mindent: a családomat, a tanulást, még a mozgást is aminek hála meghíztam és még jobban utálni kezdtem magam és az életem. Egyre rosszabb lett minden és még pénzügyi nehézségekkel is küzködtünk és még az is rátett, hogy anyum terhes is lett. Rendszeresen veszekedtem a szüleimmel és az osztályban is egyre kevesebbet beszéltem. Eltávolodtam a barátaimtól és a legjobb barátnőmmel is közömbösen viselkedtem, aki mellesleg mindig ott volt nekem, de már őt is lassan leszartam és már csak azt vettem észre, hogy csak távolodunk egymástól és, hogy már nincs is legjobb barátnőm. Mindig egyedül szeretem volna lenni és a "démonok" a fejemben egyre többször azt suttogták, hogy felesleges vagyok. Kezdtem elhinni ezt, de ekkor találtam rá a BTS-re és a Kpop-ra. Tudom butaságnak hangzik, de nekem ők segítetek. Egy részt megtanultam szeretni önmagam - vagyis tanulom szeretni önmagam -, sokkal megértőbb lettem a szüleimmel és rájöttem mennyire nehéz nekik. Újra visszarázódtam és tanulni kezdtem, minden bele adtam. A mozgást sem hanyagoltam tovább és minden nap tornáztam és kevesebbet ettem, hogy leadjam a kilókat, mert már tényleg nagyon undorodtam magamtól, mikor a tükörbe néztem. Kezdtem újra a régi önmagam lenni, de még is más. Érettebb lettem és empatikusabb, de ugyanakkor elég zárkózott is. 

Na szóval újra mindent bele adtam a tanulásba és tökéleteségre törekedtem, de aztán jött egy "sZeReLmI cSaLóDáS" ami újra a padlóra küldött... ezen "elég hamar" túltettem magam és még jobban hajtottam magam, mert nem akartam másra koncentrálni csak a fontos dolgokra. Túlzásba vittem. Pár hónapig ment csak ez, de hamar elfáradtam. Nem tudtam koncentrálni, hanyagoltam mindent és mindenkit. Nem mentek jól a dolgok és bűntudatom támadt minden alkalommal. Csak panaszkodtam, de nem tettem semmit, hogy jobb legyen, hogy jobb legyek. Újra elöntötték az elmém a "rossz gondolatok", amik ellen küzdöttem. Nem akartam újra a mélyben lenni. A szüleim kezdek egyre büszkébbek lenni rám és ezt nem akartam elszúrni, nem akartam csalódást okozni nekik. Tanultam, de nem éreztem elég jónak amit csinálok. Jobb akartam lenni, és amikor nem ment sírhatnékom támadt és panaszkodtam. Jó teljesítményt akarok elérni, nem bukhatok meg.  Folyton azt hallom, hogy többre vagy képes, meg tudom csinálni... de nem tudom, hogy képes vagyok e bármire is, kezdem elveszíteni a reményt, hogy valaha bármi is lesz belőlem...

Fáj, nagyon fáj mikor nem sikerül valami. Elvárnak tőlem ezt-azt én meg nem tudom teljesíteni őket és hibáztatom magam. Jön a bűntudat ilyenkor és nem merek a szüleim, tanáraim szemeibe nézni, mert félek, hogy csalódottság tükrözné tekintetüket....

Szigorú vagyok magammal. Nem vagyok elég jó senkinek sem... de próbálkozom és még fogok is, addig amíg el nem érem a célom.

●●●

Ezt  még sosem mondtam el senkinek, egy kicsit jobban érzem magam, hogy ezt kiadhattam magamból :)