Mondd, miért mentél el? Miért nem lehetsz most itt? És mindennek miért kell most úgy fájnia?
Bár évek teltek el, mégis hallom a hangod, a nevetésed, ahogy azt mondtad: bízz bennem! Én bíztam, abban a percben bíztam. De az élet tovább vitt.
Az, az egyetlen, felejthetetlen délután. Mikor megfogtad a kezem és én zavarba jöttem, mert még sosem történt velem ilyen. Mikor magadhoz húztál, láttam a tekintetedben, hogy te is félsz. Láttam, hogy nehezen nyílsz meg nekem, de láttam a vágyat is. Azt a szikrát amit felébresztettem benned. Öleltél, a karodban tartottál, bár fiatalabb és véznább volt nálam, mégis te voltál az erősebb. Ahogy lassan megcsókoltál, pillangók röpködtek a gyomromban. Így maradtunk, sokáig. Az a néhány óra, olyan gyorsan ért véget, csak úgy röpködtek a percek.
De vége lett, utoljára még egyszer megcsókoltál, majd el kellett válnunk. Bár ne így lett volna, bár soha ne hagytál volna ott, egyedül. De nem maradhattál, menned kellett. Búcsúztál és remélted a mielőbbi viszont látást. Én is ezt éreztem, én is akartam, hidd el. De megijedtem, megrémisztett a külvilág és az, hogy mit fognak gondolni rólam. Most már tudom, nem kellett volna foglalkoznom ezzel. Hidd el, most, már nem is tenném. De túl késő, elmentél.
Ha tehetném, visszatérnék tíz évvel ezelőtti önmagamhoz és ordítanám, ne érdekeljen, ki-mit gondol rólad, csak menj, élj és szeress! Akiktől akkor féltél, hol vannak most? Látják, hogy kivé váltál? Itt vannak melletted? Hát nem! Már rég tovatűntek…
Most, 10 évvel később, ülök a szobámban és rád gondolok. Eszembe jutottál, rád kerestem, de amit találtam, szörnyűbb volt a legrosszabb rémálmomnál. Te már nem vagy közöttünk, régen elmentél. A könnyeim megállíthatatlanul hullanak és csak arra gondolok… Mi lett volna ha…?
