Beadom a derekam

Part 1

Késő este volt már, amikor úgy döntöttem, hogy lemegyek a bárba a többiek után. Hosszú napom volt, a suli megint elhúzódott, a nővérem egész álló nap ki sem bújt a telefonja mögül, apám szó szerint háziasszonnyá vált anyám mellett, és inkább vezeti a háztartást, minthogy dolgozni menjen. Emiatt persze anya jár el minden nap melózni, és ez sajnos meg is látszik. Hulla fáradt minden nap, hétvégente is csak addig van velünk, amíg apa előáll a legújabb szuper receptjével, amit mindenképpen meg akart nekünk csinálni, de mindenki tudja, hogy csak azért igyekszik ennyire, hogy el tudja végezni mindazt, amit amúgy anyának kellene csinálni, de mivel Ő dolgozik, rá maradnak ezek a dolgok.

Szóval megint elment egy szokásos nap, és már csak egy szokásosan pocsék befejezést akartam adni neki azzal, hogy bedőlök az ágyba, és elalvásig nyomkodom a telefonom, ahogyan a nővéremtől tanultam, amikor üzenetem jött Madárembertől. Csak megkérdezte, nincs e kedvem elugrani velük valahová, ha már péntek este van. Megvallom, először nem akartam elmenni, de aztán beadtam a derekam. A lelkem mélyén éreztem, hogy ez az este kelleni fog még nekem. Egyszer egy héten én is kirúghatok a hámból.

Mivel nem akartam túlöltözni, csak egy pólót és farmert vettem fel. Ismerkedéshez végképp nem volt hangulatom, úgyhogy még parfümöt sem fújtam. A konyhából beszóltam anyámékhoz, hogy elmegyek egy kicsit Madáremberékkel, aztán már kis is léptem az ajtón. Egyébként a Madárember csak becenév. A sulink kabalaállata a vándorsólyom, úgyhogy az aktuális jelmeztulajt madárembernek hívjuk. Ez a tulajdonos mondjuk már harmadik éve hordja azt a jelmezt, és szentül állítja, annyira a szívéhez nőtt, hogy nem áll szándékában megválni tőle még akkor sem, ha befejezi a sulit. Inkább vesz majd egy újat, és azt a sulinak adja, mint búcsúajándék. Nem is tudom, én még bele sem gondoltam, hogy mi lesz majd velem, ha befejezem a középiskolát. Itt van a nyakamon az utolsó iskolai évem, amit kezdtem, és még terveim sincsenek. Valószínűleg jelentkezek egy egyetemre, aztán olyan irodai munkát végzek majd, mint apám is csinált, mielőtt rájött, hogy valójában nőnek készült.

Lényeg a lényeg, az alatt a pár utca alatt, amíg eljutottam otthonról a bárig, egy kicsit kitisztult a fejem. Felfrissültem, és készen is álltam rá, hogy a többiekkel megigyak néhány italt. Jól ismerem már őket, hiszen már negyedik éve koptatjuk együtt azt a bizonyos padot. Madárember a legjobb haverom, évet ismételt, szóval eggyel idősebb, mint én. Miatta tudunk eljárni a bárba. Ő veszi a piát, és figyel ránk, mint kiskorúakra. Tökös a csapat esze, általában hozzá megyünk, ha valamire szükségünk van, és itt most nem csak a tanulásra gondolok. A srác konkrétan bármilyen infót lead nekünk, élvezi, hogy vájkálhat a sorok között. Csicska - aki szintén évismétlő - a banda utolsó tagja általában telefonszámot kér tőle, mindig újabb és újabb lányét. Fogalmunk sincs, hogyan csinálja, de általában sikere van, még az élénk és idióta narancssárga haja ellenére is imádják a lányok. Talán csak a szája jár eleget ahhoz, hogy a csajok végül megszánják, és lefeküdjenek vele, mert tudják, hogy utána már úgysem fogja őket zargatni. Igen, Csicska egy ilyen srác. Megvolt, és kész. Ha húsz lányra rábökök, valószínűleg tizenkilencre azt mondja, hogy nem volt rossz. A huszadikat meg éppen fűzi. Ő ilyen, mi meg így szeretjük.

Mindhárman ott voltak már, amikor odaértem, de csak azért, mert vacilláltam aközött, hogy menjek, vagy ne menjek. Ittak már eleget ahhoz, hogy vigyorogjanak, mint a tejbetök, szóval amint bejutottunk, első dolguk volt a kezembe nyomni egy pohár italt. Természetesen azt akarták, hogy zárkózzak fel, de nem tudtam magam teljesen elengedni. Furcsa érzésem volt, amitől egyszerűen libabőrös lett a karom. Nem ez az első alkalom, hogy ezt érzem. Igazából már a tavaszi szülinapomon elkezdődött. Akkor tűnt fel először, hogy valami nem stimmel, hogy valami nem úgy van, ahogy lenni szokott. Kerestem, hogy mi lehet a baj, de nem láttam semmit sem. Máskor is elmentem a bárba, de akkor valahogy kimaradt, mintha hiányzott volna egy fontos összetevő. Most megint körülnéztem, hátha ezúttal meglesz az a bizonyos kiálló darabkája a képnek, de nem láttam meg, ami az orrom előtt volt.