Az eskü {Rework]

2.Fejezet - Logan

- Hozd már! - Kiállt Stanson bácsi.
Felkapom a fejem, már szédülök a nap melegétől. Kezemben szőlővel megrakott súlyos kosár. Nehéz úgy ébredni, hogy a másnap sem lesz szebb. Egészen kiskorom óta csinálom ezt, kiskorom óta nem jutott más csak a munka és ez nem is fog megváltozni.
Közeledek a már meggörnyedt, dús hófehér hajú öreghez.
- Mi tartott eddig? - Kérdezi idegesen.
- Nem hiányoztál annyira, hogy siessek! - Mosolygok rá.
Stanson bácsi ideges arcot vág, majd fenyegetően néz rám. Lehet felpofozna, de nem kockáztatná meg, hogy kiboruljon a kosár. Ha egy dolgot szeret ez a vénember az a pénz. Stanson bácsi mindent megtesz a pénzért, de hiába. Talán a város legszegényebb családjához kerültem. A szüleimre nem emlékszem, kiskorom óta ebben a családban élek. Pár évvel ezelőtt még el sem tudtam képzelni mi az, hogy valaki törődik velem. Anthon, egy barát mutatta meg nekem, hogy mi az a törődés és kedvesség. Reményt adott, hogy amint lesz lehetősége eljuttat a királyi házba. Igazából nem tudom olyan körülményeket elképzelni, ami rosszabb lenne a jelenleginél.
Stan bácsi minden szavára hallgattam, feleségének Urielnek is állandóan segítettem, de arra kellett rájönnöm, hogy a viselkedésük velem szemben nem változott. Néha kizárnak a házból, ha feleselek. El kell viselni ha megütnek. Akárhányszor bezárnak, megszökök és visszaérek, mire rám néznek. Nem mintha foglalkoznának vele, hogy egyáltalán élek-e. Sőt! Jobban örülnének, ha nem lennék, csak a kis egyetlen fiúk számít Ifjabb Stanson. Őt Stevenek hívjuk. Valószínűleg rám vár, ezért sietett Stanson bácsi, hogy tudjak a fiával edzeni. Fakardokkal csapkodjuk egymást. Egyikünk sem ért az igazi harcművészethez szóval csak csapkodjuk egymást, mikor felidegesít akkor már legfőképpen én őt, de meg is kapom érte a büntetésem.
Leteszem a szőlőt a földre. Majd sóhajtok és megvonom a vállam. Ez sem az első alkalom.
- Mennem kell edzeni Stevevel gondolom.
- Ezt még beviszed a házba! - Mondja mérgesen.
Ránézek a szőlőre majd elmosolyodok.
Meglendíti botját, amivel arcon csap.
- Ne vágj pofákat!
Ez biztos foltot hagy. Odaemelem kezem, hogy nem vérzik-e.
Nincs mit tenni. Felemelem a szőlőt, majd beviszem a házba a többi kosár mellé. Erős izomláz van a hátamban, lábamban és a vállamban is már. Egész hosszú nap volt a mai, de még koránt sincs vége. Az is előfordulhat, hogy még csak most kezdődik. Szeretek stansonnal edzeni, ámbár nem azért mert kedvelem Stansont. Jobb erőnlétben vagyok, mint ő, hisz a munkáját is én végzem el, így jut idő a tanulmányaira. Viszont ez az oka annak is, hogy olyan ügyetlen a karddal, mint egy fogyatékos orángután.
Mivel a család csak teherként tekint rám, így is terjedt el a hírem a városban. Nem köszönnek nekem, ha pedig látnak akkor rosszálló tekintetet vetnek rám. Ez engem nem zavar, mindig is megvoltak a magam barátai!
A házban felveszem az egyetlen jó állapotú cipőm, amit még Anthon vett nekem. Ő olyan nekem, mintha lenne egy távoli bátyám. A találkozásunk mindössze a véletlennek köszönhető. Egy telihold éjszakáján kizártak, mert nem voltak megelégedve a munkámmal. Szerencsére hideg nem volt, de nem éreztem magam otthonosan. Unalmamban nem tudtam jobbat kitalálni, minthogy megszökök. Azonban nem jutottam messzire, mindössze a legközelebbi folyóig, ahol egy magas fekete ruhás ifjú katona horgászott. 

- Hát te? - Kérdezte. - Fiatal vagy, hogy ilyen későn kint járkálj.
- Nem vagyok már gyerek! - Feleltem
- Pedig nekem nagyon annak tűnsz. - Mosolyodott el
Rég láttam embert rám mosolyogni, ezért elaludt a bennem lévő ellenségeskedés lángja. Több órán át beszélgettünk, elmeséltük egymás történetét.
- Ha bármi borzalmas történne, itt engem minden telihold éjszakáján megtalálsz. - Mondta.
Ezután mindig úgy alakult, hogy telihold éjszakáján én ki lettem zárva. Néha sokkal többet kellett tennem érte, mint akartam.
- Logan! - Kiállt utánam Stan.
Megfordulok és a szemébe nézek. Sosem szerette, ha én vagy akár csak Stanson is a szemébe nézünk.
- Nem bánthatod a fiamat! - Mondja.
- Akkor mi értelme van az edzésnek? - Kérdem nevetve.
Stan bácsi vonásai egy dühös bikáéra kezdenek emlékeztetni, de csak int a kezével, hogy menjek.
Odaérek Stevehez, aki hisztérikus arccal ül a széken, lent a rossz állapotú pincében. A pince falazata már nyirkos, szétrepedt kőtéglákból áll. A repedezett kőtéglák réseiből már kitört a növényzet és hónapok teltével egyre csak több lesz. Ez a hely már távol áll a biztonságostól. Szemem sarkából meglátom, hogy Steve hozzám vágja a fakardot, de szerencsére még csak a közelembe sem ért.
- Késtél! - Mondja. - Nem nagyon érek rá.
- Nem tudom te hogy vagy vele, de én nevetségesnek találom a helyzetet. - Nevetem el magam - Ne akard bemesélni, hogy te egy elfoglalt ember vagy. Semmi dolgod.
Steve húsz éves. Ha létezik skála, amin a kretén embereket mérik, Steve kimagasló értékeket mutatna. Évek alatt, ahogy edzettünk én megbarátkoztam a fakarddal és az ökölvívással, ennek a tudatos kezelésével. Steve ezzel ellentétben csak hadonászik. Mikor kisebbek voltunk mindig elvert. Itt az ideje törleszteni.
Steve egy pillanatra leengedi a kardot.
- Nem is értem! - Mondja mosolyogva.
- Mit? - Döntöm oldalra a fejem.
- Minek kellettél te ide és minek kellesz apámnak most... Már rég el kellett volna küldenünk innét. - Mondja.
Elmosolyodok.
- Ha én elmegyek innen nem lesz miből élnetek. Talán majd te fogsz a földeken dolgozni?
Steve előreugrik és szabálytalanul csap le kardjával. Szimplán csak hátra ugrok, oldalra ütöm kardját, majd megfogom és közelebb húzom Stevet.
- Ez egy pont ide, ugye? - Mosolygok
Lehet adhattam volna neki, de ajtó nyikorgására figyelek fel. Stanson bácsi közeledik nem éppen boldog tekintettel az arcán. Lehet nem tetszik neki a látvány, ahogy fia semmit nem fejlődött. Mikor mellém ér kirúgja lábaim és földre esek.
- Csinálj vele, amit akarsz! - Mondja.
Mire feleszmélek Steve már fölöttem van és vagy négyszer bordán rúg, aztán fölveszi a kardját és mint egy ügyetlen barom csapkodni kezd vele. Ha nem kapnék érte komolyabb büntetést, most megetetném vele ezt a kardot... Stanson bácsi jelez neki, hogy hagyja abba.
- Vissza a földre! Dolgozol még és ma este ott is alszol! - Mondja. - Sem fürdés, sem kaja, sem víz, semmi! - Ordítja.
Remek. Feltápászkodom a földről. Nem tudok ellenkezni, nincs értelme, szóval... ma kint alszom.
Stan bácsi visszaránt a pólómnál fogva. Jajj ne! Ugye nem?
- Kérj bocsánatot! - Szorítja meg a hajam és fordít Steve felé.
Steve a kezeit ölbe tette és önelégülten mosolyog.
- Na azt nem! - Mondom a fájdalom ellenére. - Üssön, verjen amennyit csak akar. Dolgoztasson amennyit csak akar, kínozzon, éheztessen, de nem fogok az elkényeztetett, semmirekellő fiától bocsánatot kérni.
Stan bácsi szinte elneveti magát.
- Te most a becsületed miatt aggódsz? Na ne nevettess! Kérj bocsánatot! - Ordít rám.
- Nem! - Mondom hangosabban.
Felnézek Steve szemébe. Stan bácsi megrántja a hajam.
- Mit akarsz mondani? - Kérdi Steve.
Felnézek rá újra, becsukom a szemem és elmosolyodok.
- Azt, hogy bekaphatod!
Rossz ötlet volt, de megérte. Steve újra hasba vágott, Stan bácsi pedig a hajamnál fogva vonszolt végig a kastély szántóföldjéig.
- Nem maradhatok itt! - Mondom. - Talán még egy óra és mindenkit elküldenek innen.
- Ó, ez az ajtó be lesz zárva! - Mondja Stan bácsi. - Te pedig meghámozod az összes borsót és kukoricát reggelre.
Körül nézek a házban és több kosárnyival látok. Ha ezt meg kell csinálni, akkor túl sokat nem alszom. Csak hagy hagyhassam el őket végre. Remélem Anthonnak jó hírei lesznek, ha találkozunk a napokban. Bevonulok katonának vagy őrnek, udvaribolondnak akárminek, csak ezt ne!
Stan bácsi bezárja az ajtót, majd elkezd sötétedni és pár óra múlva már csak a fáklyák világítják meg területet. Már késő van, én pedig a felével sem végeztem. Hatra dőlök bánatomban, majd felszisszenek.
- Mi a ...? - Átkozódok.
Beledőltem egy szegbe... Ez volt a pont, ahol elegem lett a napból.
Fel akarom idegesíteni Stan bácsit. Támadt az őrült ötletem.
Felállok, majd körülnézek mit csinálhatnék. Ránézek az ajtóra, majd elmosolyodok.
- Jó lesz!
Hátra lépek, majd nagy lendülettel az ajtóra rúgok. Megferdül, majd roppan egyet. Újra rárúgok, majd még nagyobbat reccsen.
- Na még egyszer! - Fújom ki a levegőt.
Végső csapást mérek az ajtóra, a zár pedig kiszakad. A mai estét a pihenésnek szentelem.
Kifekszek egyedül a földre, majd az eget bámulom. Magammal vittem pár kukoricát és borsót, amit lassan hámozgattam. Nem csak azért, hogy kész legyen Stan bácsinak, inkább azért, hogy valamit tudjak csinálni a kezemmel, ne pedig ropogtassam az ujjaim. Anthon említette, hogy ez egészségtelen és idősebb koromban megbánhatom. Úgy gondolja azért nem tudok sok mindent, mert szegény családban nevelkedtem és nem ismerhettem meg a legújabb dolgokat.

Ha innen kikerülök, jobb idők jönnek.