A kertben ülök. Öntözöm a virágaim. Kb. egy hete ültettem őket. Nyílnak. Szépek.
-Segíthetek? - kérdezted nyugodt hangon, egy mosollyal a hátam mögül. Felém sétáltál.
-Persze. - szólaltam meg anélkül, hogy hátrafordultam volna. Öntöztem tovább a virágaim.
Fogtál egy kannát, és te is segítettél. Egy röpke pillanatra eltüntél. Nem mentem utánad.
Mikor visszatértél a kannával a kezedben, a kanna tele volt. De más is volt nálad.
-Mi van nálad? - kérdeztem ráncolva a szemöldököm, félmosolyt erőltetve az arcomra. Érintésedet óvatosan kerültem.
-Csak tettem egy csepp növényvédő szert a vízbe. - mondtad furán nevetve, majd tovább locsoltad a virágaim.
"Érdekes."
Gondoltam magamban, de nem gyanúsítottalak, hiszen nem tudtalak volna. Túlságosan elvakított a látszat. Pedig ahogy a mondás is tartja, a látszat néha csal.
Elmentél. Nap mint nap gondoskodtam tovább a virágaim egészségéről, valamit mégis furcsálltam. A virágok nem nőttek, nem nyíltak tovább. Hervadtak.
Mi történt?
Ohh, nem. Nem, nem és nem.
De igen.
-Mit tettél? - kérdeztem szinte betörve az ajtódat, arra nem gondolva, hogy úgyis van másik. Arcod eltorzult, majd lassan mosolyra váltott a szád, tested pedig felém igyekezett.
-Javítsd meg az ajtóm.
