Ez egy egyszerű vers lesz,
pár sort írok neked talán.
Olvadó tükörként bámullak
torz fénytörés fura zaján.

Csak egyetlen dal az élet,
elkopó hangszeren játszva.
Majd végül nem szól többé,
eljön az örök némaság átka.

Elfeledett, régi nóta száll,
nem tudni, merre bujkálhat.
Lehet, nem is létezik sehol,
a néma zene pokoli sikoly...

Talán mindenki ordít némán,
sikítozunk rémült egyformán.
Nem hall senki, csak mi őket,
pánikolva kérnénk segítséget.

Elfeledett dallam leszek én,
hullámként táncolok az égen.
Megrezzen valahol a falevél,
ihletként szállok a szélben.

Valaki hall majd nesztelen,
múzsaként csendben szólalok.
Halálból fonódva feltámadok,
dallamként tűzzel szárnyalok.


Kovács Dániel....