Egy ideje tartozom már ezzel, azt hiszem: A Galamb szünetre ment hónapokkal ezelőtt, és valószínűleg nagyon sokáig ott is marad.
Szakadék húzódik köztem meg a történet között, és nem tudom áthidalni. Már nem okoz örömet, ha valaki olvasni kezdi, nem vált ki belőlem semmit, ha kommentet kapok rá vagy a novellákra – ami rohadtul elkeserítő, mert előtte madarat lehetett volna velem fogatni, most meg... semmi. Néha válaszolni se esik jól, néha legszívesebben letörölném az egészet, hogy senki se olvashassa (szerencsére mostanság nem érkezik hozzá értesítés, úgyhogy legalább emiatt nincs akkora bűntudatom).
Mindig fontos lesz számomra a Galamb, nagyon szeretem a karaktereket, sokat köszönhetek nekik, rengeteget tanított az írásuk, de jelenleg nem tudom folytatni. Ez a kiégett állapot nem múlik. Hiába próbálkoztam rengetegszer az elmúlt időkben, már nem tudok belehelyezkedni Léna fejébe, a hangulatba, a stílusba. Bár ez azt hiszem sejthető abból, hogy míg az első kötetet egy éven belül befejeztem, a másodikhoz ritkán, sok szünettel érkezett csak új fejezet. Ennek a legfőbb oka, hogy már az elején éreztem, hogy ezt nem kellett volna folytatni, szuper lezárása volt, csak közben volt rajtam egy láthatatlan nyomás, hogy meg kell adnom nekik a boldog befejezést. Őszintén? Azóta is bánom, hogy nem hallgattam magamra.
Szóval: Egy napon be lesz fejezve, ha a fene fenét eszik, akkor is, de az nem mostanában lesz. Talán, amikor a Blame it on my youth végére értem, újra belevágok, friss szemmel, fejjel átdolgozom az egészet, vagy szimplán csak lezárom.
Addig is őszintén sajnálom, ha ezzel bárkinek csalódást okoztam, nyugodtan küldjetek el a francba haha. Ha pedig jó sztorikat szeretnétek, csekkoljátok a listáimat, olvassatok sokat, legyetek jók és nagyon vigyázzatok magatokra! <3
(Egyébként nem halok meg, mostanában tök aktív vagyok itt, és bármikor megtaláltok a másik történetemnél, ha szeretnétek egy életre traumatizálni magatokat)
