Azt is mondhatnám akár, hogy magával ragadott egy átlagos 21.-ik századbeli popzene. Vagy szimplán annyit, hogy zakkant vagyok. Mégis... ha arra gondolok, hogy talán csak így lehetek önmagam, csak így érhetem el az olyan álmaim, amiket a valóságban meg sem tudnék közelíteni sehogy, melegség tölti meg a szívemet és izgatott leszek akárhányszor ülök a gép elé és írom a már megfogalmazott gondolatokat.
Szereplők, helyszínek, történések, cselekmények, szerelmek, harcok, drámák, kudarcok. Csak ezek kavarognak a fejemben valamennyiszer csak látok, hallok, érzek egy érdekfeszítő dolgot. Hangok suttognak a fülembe, olyanok, amelyek csak az én fejemben léteznek. Van, hogy saját, kitalált karaktereimet tartom rokonszenvesebbnek, mint az élő, húsvér embereket. Introvertáltan hangzik, tudom.
Naiv lehetek, és bugyuta, ha hiszek abban, hogy valóra válhat akárcsak egy is a sok közül. Várom, hogy belépjen az életembe és fenekestül forgassa fel azt, mint ahogy kell. Butaság ha hiszek abban, hogy majd jön és minden megváltozik.
A való életben talán butaság. De itt nem.
Itt találhatok csak önmagamra, az írásaimba menekülve az élet elől. Ha fáj hát leírom. Ha boldog vagyok szavakba öntöm. Bármi... bármi történjen, itt kiadhatom magamból büntetés nélkül. Ez nekem a saját kis zugom, kuckóm hívjátok ahogy akarjátok. Itt nyugodt lélekkel gondolkodhatok felelőtlenül, élhetem át úgy a történéseket ahogy akarom. Senki nem szólhat bele. Itt belelátok másokba. Talán ezt keresem valójában az életben is.
Az írás lett az, ami menedéket nyújt. Zivatarok, szerelmek, boldogságok idején.
Itt kezdtem el magamra találni.