Talán életem egyik legnehezebb időszaka volt, mikor írni kezdtem. Alig voltam tizenegy éves, mikor teljesen széthullni látszott körülöttem a világ. Egyetlen dolog volt, ami enyhítette a fájdalmam, a bennem tátongó hatalmas ürességet. Az írás és olvasás. A történetek készítése, mikor a képzeletemet bármeddig kiterjeszthettem, elképzelhettem egy saját világot, saját karakterekkel, melyeket én alkotok. Kiírtam minden fájdalmam, minden dühömet, csalódottságomat. Aztán elkezdtem úgy írni, hogy azokat nyílvánosságra is hozom. Aztán az az űr szépen lassan eltűnni látszott, mikor egyre több pozitív visszajelzést kaptam, és megtaláltam magam az irodalom világában. Aztán rájöttem, hogy ami széthullott körülöttem, azt visszaépíthetem. Ott voltam a tizenegyedik születésnapom után, fejben sokkal érettebben, és annyim volt, hogy írhatok, mert minden mást kiszorítottam, mert káros volt nekem. Aztán az évek alatt megtaláltam a boldogságom az írásban, igaz barátokban, hát, szerelemben nem, viszont családdal.