Felségjog [BEFEJEZETT]

Hatodik rész

Karácsony van, már teljes őrültekháza uralkodik az egész palotában. Olyan emberek futkároznak ki-be, akiket még életemben nem láttam. Növényekkel, ételekkel, díszekkel teli dobozokat hordanak be a bálterembe, ahol édesanyám, a királyné osztja az észt mindenkinek. Mivel édesapám ilyenkor minket okít, nincs időnk segíteni anyának a rendezkedésben, de lássuk be, kifejezetten örül annak, hogy nem téblábolunk neki. 

Már harmadjára vesszük át a fontosabb vendégek nevét, hogy majd tudjunk pár szót beszélni. Már két napja befejeztem a festményem, ennyivel kevesebb dolgom van. Hamarosan kezdődik a zongoraórám és már a gondolattól is görcsbe rándul a gyomrom, ha arra kell gondolnom, hogy a rengeteg ember előtt játszanom kell. 

Edward nem válaszol az üzeneteimre, még csak meg sem nézi őket, roppant kedves.

- Mia - rohant be Dawson a szobámba. Nos, nem lenne szabad becéznünk egymást, ritka, hogy így hív. - A ruhát ki fogja elhozni a kölcsönzőből? - válasz képen egy párnába temettem az arcom és beleüvöltöttem. 

- Bassza meg! Mennyi időnk van még? - egy hercegnőnek nem illendő csúnyán beszélni, de jelen pillanatban leszarom. 

- Hát olyan háromnegyed óránk van, tekintve, hogy ötkor bezár az üzlet - akkor bizony turbóüzemmódba kapcsolunk.

- Hozd a kocsikulcsot, addig én szólok anyának! - adtam ki Dawsonnak az utasítást és felkaptam egy kabátot és rohantam a bálteremhez. - Édesanyám! - szólítottam meg a nőt és a bent tartózkodó emberek mind meghajoltak előttem, ahogy én is anyám előtt. 

- Amelia, neked nem zongoráznod kellene? 

- Édesanyám, Dawsonnal elmegyünk a ruhánkért, hamarosan érkezünk - mérgesen kifújta a levegőt.

- Azt a virágot ne oda tegyék, az a sarokba kerül. Az a dísz túlságosan lent van, tegyék kicsit feljebb - egyáltalán hallotta amit mondtam? - Amelia, miért kellett ezt is az utolsó percre hagyni? Fogy az időtök, indulj, menj. Üzenem a bátyádnak, hogy óvatosan vezessen! - bólintottam és kirohantam a teremből.

Meg sem álltam az autóig, majdnem fellöktem két embert, az lett volna még külön szép, édesanyám biztos a fejemet venné érte. A kocsiba mint egy ágyú, úgy csapódtam  be. A bátyám elindította az autót és sietősen utunkat vettük a bolt irányába. Nem tudtunk kifejezetten gyorsan haladni, az este fagyott, csúszik az út. Nem éri meg egy ruha sem, hogy balesetünk legyen. Dawson a legjobb sofőr, akit ismerek. Soha nem lépi át a sebességhatárokat, még csak a sárgán sem hajt át. 

Az ajtó feletti csengő majdnem lerepült, olyan gyorsan nyitottuk ki az ajtót. 

- Jó napot! Egy ruha és egy zakó lett lefoglalva Dawson Campbell névre - a bátyám türelmetlenül kopogtatta az ujját a pulton. A kezemet az övére tettem, jelezve, hogy ettől nem kapjuk meg gyorsabban. 

Már vagy tíz perce csak várunk és nem történik semmi. Dawson fel-alá járkált, én meg a tenyeremben tartom az arcom, ez kész őrület. Fél hétkor kezdődik a bál és addig valamit kezdeni kellene a hajammal is, illetve sminket is fogok kapni és még a ruhát is magamra kell rángatni. 

- Az eszem megáll! - idegességében a pultra vágott és fújtatva lépkedett tovább.

- Dawson, attól, hogy szétversz mindent, nem lesz meg előbb a ruhánk - olyan sokan foglaltak, hogy valahova elkeveredtek a mieink. 

Anya már háromszor hívott, már majdnem fél órája csak várunk. Semmi sem történik, elveszett, kámforrá vált. A hölgy már a férjével együtt keresi, mondván, hogy több szem többet lát. Egyre feszültebb a hangulat és az idegesség lassan felőröl bennünket. Már lassan ott tartok, hogy bemegyek és én magam fogom megkeresni, mert lehetetlen, hogy ne legyen meg. Dawson mellém ült a kis puffra.