Back to You

3. Emlékek

Harrynek kellett egy kis idő, amíg túltette magát a második sokkon is, ami akkor érte, amikor rájött, Louis-nak fogalma sincs, ki ő. Elfogadta, és megrázta a felé nyújtott kezet, ami még mindig a szöges ellentéte volt a sajátjának: kicsi és meleg. Aztán a berögzült gyakorlatra hagyatkozva kinyitotta az irodája ajtaját, és maga elé tessékelte az alacsonyabb férfit. Amíg Louis körbenézett, ő még a kilincset markolászva, az ajtó felé fordulva vett néhány mély levegőt, miközben lehunyta a szemeit. Később majd lesz ideje a történteken rágódni. Most össze kell szednie magát.

– Bevallom, kíváncsi vagyok. Még sosem jártam pszichológusnál – hallotta meg Louis magas, rekedtes hangját, amit olyan jól ismert. Tudta, hogy hogy hangzik, ha haragszik, ha boldog, ha szomorú, ha fél, ha szeretkeznek... – De semmi furcsát nem látok ebben a szobában.

– Mire számított? Varázsgömbre? – kérdezte Harry, és a hangja talán egy picit flegmának tűnt. Úgy döntött, jobban teszi, ha magázza Louis-t, mert így talán könnyebben tudja tartani a távolságot.

– És sárkányvérre – nevetett Louis, miközben Harry lassan az asztala mögé lépett, és helyet foglalt. Egy ideig pakolászott az asztalán, és próbálta elrejteni a keze remegését, de Louis átható tekintete alatt nem volt könnyű dolga. Szerette volna alaposan megnézni a férfit, akit már öt éve nem látott, de tudta, hogy ha elkezdené, rajta felejtené a szemeit.

– Ez nem egy varázsital főző tanfolyam – jegyezte meg. – Én pedig nem vagyok Harry Potter.

Louis hangos kacagása, ahogy a fejét hátraejtve a plafon felé nevetett, jóleső borzongást indított el Harry testében a lábujjaitól kezdve. Végre alkalma nyílt kicsit megnézni magának. Louis még mindig gyönyörű volt, és az arcát keretező borosta csak szexibbé tette a megjelenését. Sportosan volt felöltözve, a haja, azok a puha tincsek, amikbe mindig olyan jó volt beletúrni, most túl jólnevelten simultak össze, amitől Harryben csak nőtt a vágy, hogy odanyúljon, és összeborzolja őket.

– Oké, oké – bólogatott Louis, és a szeme még mindig csillogott a nevetéstől. – Azt hiszem, nem fogunk unatkozni.

– Nem hinném, hogy az emberek azért járnak terapeutához, mert unatkoznak – felelte Harry rosszallóan, de legalább elérte, hogy Louis kicsit elkomolyodjon. – Szeretném, ha elmesélné, miért keresett fel – vette elő a legerősebb szakmai oldalát, miközben papírt és tollat ragadott, hogy jegyzeteljen. Bár belegondolva nevetségesnek tűnt. Túl sokat tudott Louis-ról ahhoz, hogy le kelljen írnia. Inkább arra lett volna kíváncsi, mi történt vele az elmúlt néhány évben, amit külön töltöttek.

– Rendben. Öhm... – kezdte Louis, és az egyik kezét az ajkához emelte, hogy rágcsálhassa a körmét. – A helyzetem egy kicsit bonyolult. Tényleg jól jönne egy varázsital, mert négy év egyszerűen kitörlődött a memóriámból – Harry próbált nem túlzott érdeklődést mutatni, de ez nehezebb volt, mint gondolta. Louis pontosan arról kezdett mesélni, ami a legjobban érdekelte. Harry beszélt Zaynnel a baleset után, tudta, hogy megsérült Louis feje, de ez is csak hónapokkal később vált bizonyossá. Azt senki sem mondta neki, hogy a fiú amnéziás lett. Nem tudta elhinni, pedig minden jel erre utalt. – Volt egy autóbalesetem – Harry már annyira szorította a tollát, hogy teljesen kifehéredtek az ujjai, de még egyetlen szót sem írt le. – Beütöttem a fejem, és... fogalmam sincs, mi volt előtte. Aznap, vagy azon a héten, esetleg egy évvel korábban... csak azt tudom, hogy amikor felébredtem, furcsálltam, hogy a szüleim megöregedtek. Az utolsó emlékem nagyjából az érettségi – foglalta össze Louis.

– A baleset után kómában volt? – kérdezte Harry halkan.

– Igen, majdnem egy hétig. Megműtöttek, és mesterséges kómában tartottak, amíg gyógyultam – felelte Louis.