short stories for you.

≪ ◦ Azahriah ◦ ≫

Verseskötet

     Január eleji szerda este, karantén időszaka, ahol minden egyes együtt töltött pillanat aranyat ér. Nem járunk el sehova, ha találkozni tudunk többnyire kettesben vagyunk. Az egész kapcsolatunk a karantén idején fejlődött ki, tavaly márciusban ismerkedtünk meg, két hét alatt eldöntöttük, hogy megéri küzdeni a járvány ellen. Két hónapig nem találkoztunk, de átvészeltük és a nyár szele változást hozott. Végre szemtől szembe is megismerhettük egymást, nem csak a készülékeken keresztül. Aztán novemberben előröl kezdődött minden. Megint korlátozásokat vezettek be, és a sűrű randevúknak megint lőttek. Lépni kellett egyet a kapcsolatunkban, a találkozóink csak úgy voltak kivitelezhetők, ha egymásnál alszunk.

     A mai is egy ilyen alkalom. Talán órákig nézem ahogy dalt ír, penget párat a gitáron, felénekel néhány sort, majd a megfelelő sávba illeszti. Mindig szerettem nézni, mikor alkot, olyankor egy olyan arcát látom, amit máskor nem. Csak a zene iránti szeretete hozza ki ezt az Attilát. Teljesen el tudok veszni az apró mozdulataiban, ahogy hátrasimítja az útból a haját, ahogy a pár gitárakkordból kész dallamot varázsol. Néha rámpillant, elmosolyodik és visszafordul. Néha megkérdezi, hogy nekem melyik hangnemben tetszik jobban, néha a szöveggel kér tanácsot.

     Talán titkon ennél az alkotó énjénél is jobban szeretem, ha csak úgy játszik. Feldolgozást, már elkészült saját zenét, és énekel hozzá. Csak nekem.
Egyszer csak leteszi a hangszert, feláll és leül mellém az ágyára.
- Minőségi együtt töltött idő, ugye? - kérdezi bűnbánó mosollyal.
Ennyi idő után sem tudja megérteni, hogy mennyire elbűvöl, már az is, ha nézem, hogy mit csinál.
- Mint mindig. - válaszolom. Nevet rajta, és óvatosan megcirógatja az arcom. Erről viszont tudja mennyire szeretem. Óvatosan megcsókolom. Ati annál kevésbé óvatosan csókol vissza, és ledönt az ágyra. Tudom, hogy ez most nem az a pillanat, látom a szemén. A fejét a mellemre hajtja, és elhelyezkedik. A göndör haját simogatom, és ölelem magamhoz, miközben azt kívánom bár soha ne érne véget ez a pillanat. Egyszer persze véget kell érjen.
- Nem akarsz olvasni? Hangosan, nekem? - néz fel rám Ati, és tudja, hogy úgyis igent fogok mondani. Az olvasás számára hasonló tevékenység, mint nekem a zene. Szeretjük ahogyan a másik csinálja.
Elveszem az ágy melletti polcról az odakészített könyvet, és elkezdek keresni benne. Ezt a könyvet Atitól kaptam, ő szerkesztette, a kedvenc verseimből. Radnóti Miklós versénél megállok a heves lapozgatásban, és elmondom Atinak. Alig kell a könyvbe néznem, szinte tudom fejből.

"Két karodban ringatózom
csöndesen.
Két karomban ringatózol
csöndesen.
Két karodban gyermek vagyok,
hallgatag.
Két karomban gyermek vagy te,
hallgatlak.
Két karoddal átölelsz te,
ha félek.
Két karommal átölellek
s nem félek.
Két karodban nem ijeszt majd
a halál nagy
csöndje sem.
Két karodban a halálon,
mint egy álmon
átesem."
(Radnóti Miklós: Két karodban)

     Látom, hogy elmosolyodik, és folytatom a keresést. Megint egy Radnóti-versre téved a szemem.

"Mióta készülök, hogy elmondjam neked
szerelmem rejtett csillagrendszerét;
egy képben csak talán, s csupán a lényeget.
De nyüzsgő s áradó vagy bennem, mint a lét,
és néha meg olyan, oly biztos és örök,
mint kőben a megkövesült csigaház.
A holdtól cirmos éj mozdul fejem fölött
s zizzenve röppenő kis álmokat vadász.
S még mindig nem tudom elmondani neked,
mit is jelent az nékem, hogy ha dolgozom,
óvó tekinteted érzem kezem felett.
Hasonlat mit sem ér. Felötlik s eldobom.
És holnap az egészet ujra kezdem,
mert annyit érek én, amennyit ér a szó
versemben s mert ez addig izgat engem,
míg csont marad belőlem s néhány hajcsomó.
Fáradt vagy s én is érzem, hosszú volt a nap, -
mit mondjak még? a tárgyak összenéznek
s téged dicsérnek, zeng egy fél cukordarab
az asztalon és csöppje hull a méznek
s mint színarany golyó ragyog a teritőn,
s magától csendül egy üres vizespohár.
Boldog, mert véled él. S talán lesz még időm,
hogy elmondjam milyen, mikor jöttödre vár.
Az álom hullongó sötétje meg-megérint,
elszáll, majd visszatér a homlokodra,
álmos szemed búcsúzva még felémint,
hajad kibomlik, szétterül lobogva,
s elalszol. Pillád hosszú árnya lebben.
Kezed párnámra hull, elalvó nyírfaág,
de benned alszom én is, nem vagy más világ,
S idáig hallom én, hogy változik a sok
rejtelmes, vékony, bölcs vonal
hűs tenyeredben."
(Radnóti Miklós: Tétova óda)