short stories for you.

≪ ◦ Azahriah ◦ ≫

Tökéletes társam

A fények vakítanak, dübörög a zaj, szinte kiszakad a dobhártyám, de nem bánom. Rengeteg időt vártunk, hogy ez így most megtörténjen, és most nem tudok betelni vele. A színpadon látni azt, akit a világon a legjobban szeretek, látni ahogy az álmait éli. Láttam, hogy mennyi időt fektetett bele, és most teljesen megtérül a munkája. Az emberek fújják a dalait, vele együtt énekelnek. Én is az első sorban tombolok. Ez már a hónapban a nyolcadik szinte ugyanolyan koncert, de még nem unom. Végre a koronavírusjárvány olyan kis számokat produkál, hogy engedélyezték a rendezvényeket, mi pedig városról városra járjuk az országot Atival, szórakozóhelyek, kisebb fesztiválok. Hosszú- hosszú otthon, karanténban töltött évek után olyan produkciót sikerült összeraknia, ami bárhol megállja a helyét. Nézem, ahogyan teljesen beleéli magát a dalba. Táncol, ugrál, énekel. Felszabadult. Vele, és a tömeggel együtt énekelek.

Eszembe jut a kép, amikor ezt a számot írta, három évvel ezelőtt, én pedig elvarázsolva figyeltem. Nem az volt az első ilyen eset, nem is az utolsó. Ha lehet még az előbbinél is szélesebb mosollyal figyelem a műsort. Körülöttem az átlagos életkor nagyjából egy tízessel alattam van, mind odavannak Atiért, ahogyan a színpadon zenél. Ugyanúgy odavagyok én is, ezért nem hibáztathatom őket. Teljesen önkívületi állapotban vannak, hogy itt állnak az első sorban, látják a kedvencüket. Belé vannak habarodva. Úgy is, hogy nem tudják milyen is. Akkor mennyire oda lennének érte, ha ugyanazt megélték volna, mint a mi kapcsolatunk.

Elkalandozom kicsit, a következő pillanatban lehúzzák a fényeket, csak Ati alakja vehető ki tisztán, rajta kívül az egész szórakozóhely homályba borul. Az akusztikus gitárja már a kezében, óvatosan leül a színpad szélére. Kifújja magát, megvárja amíg a tömeg lecsendesedik. Elég kicsi a hely, így mikrofon nélkül kezd bele az egyik legrégebbi számba, amit játszani szokott. Tudom, hogy nekem szól, mindig is nekem szólt. Hat évvel ezelőtt nekem írta, most is megkeres a tekintetével, és az utolsó refrént csak nekem énekli. Pontosan tudom, hogy így fog történni, mindegyik koncerten ez történik, de továbbra is megszűnik a külvilág, mikor a szemembe néz. Nehéz elhinnem, hogy ez csak nekem szól, pont tőle.

„So tell me the things what I don't need to know
Tell me a little reason why you could never let me go
Tell me a lie, what just sounds so beautiful
To be honest, I promise, I will believe in you
'Til the end."

Mégegy fénycsóva megjelenik, felsétál a színpadra Ati egyik régi jó barátja, ekkor már a háttérzenekar a közös daluk alapját játssza. Ez a közönség egyik kedvence. Ugyan borzasztó régi, de ez hozta meg az igazi sikert Atinak, így neki is a szíve egyik csücske. Velük együtt éneklem, miközben érzem magamon a tekinteteket. Körülöttem pár komolyabb rajongónak feltűnt, hogy én vagyok az. Próbáljuk kerülni a nagy felhajtást a kapcsolatunkra, de nem titkolózunk, így a legjobb megfigyelők tudják ki vagyok. Nem érdekel, hogy pozitív, vagy negatív megítéléssel figyelnek, egyszerűen hagyom, hogy elvigyen a zene magával.
– Köszi ezt az estét kurvára jól éreztem magam! Love you all! – kiált bele a mikrofonba. Nem szeretem, ha a közönség előtt káromkodik, de már meg sem próbálom lebeszélni róla, csak felnevetek. Látszik, hogy őszinte, és ez a fontosabb. Lesétál a színpadról, de a sikító rajongók visszahívják. Követelik, hogy jöjjön vissza, én is beszállok. Így van kalkulálva az idővel, hogy legyen idő plusz egy számra.
– Na mit akartok hallani? – kocog vissza a tömeg elé. Ahány ember, annyi címet hallok, és mivel a visszahívást már mindig Ati egyedül, egy elektromos gitárral játssza, mindig az alapján dől el, hogy mit szeretnének az emberek. Ati eljátssza, amit kívánnak, és végleg lemegy a színpadról.

Megvárom amíg kicsit kiürül a terem, és a kordon mögött besurranok.
– Csodásak voltatok. – mondom mindegyiküknek. A zenekar tagjaival is jóban vagyok, de a figyelmem nyilván a teljesen lefáradt Atit követi. Megiszik legalább fél liter vizet egyszerre.
– Lassabban, nehogy rosszul legyél. – figyelmeztetem. Megforgatja a szemét, magához ölel és megcsókol. Izzadt és forró a teste, de nem zavar. Átkarolom a nyakát és megragadom a pillanatot. Büszke vagyok. Szerelmes vagyok. Boldog vagyok. Forog velem a világ. Tizenöt évesek voltunk, mikor először megcsókolt. Azóta is minden alkalommal megperdül a szoba, ha megteszi. Lassan eltávolodik tőlem, kapok egy puszit a homlokomra, és rámkacsint. Ez annyit jelent nála, hogy „ne mindenki előtt". Nevetek, és segítek kicsit összepakolni.

Megszólal az ébresztőm. Felpattan a szemem, és már tudom. Körbenézek a szobámban. Szemügyre veszem a falon a képeket, osztály, barátok. Mélyen tudom, hogy álmodtam, de árulkodó nyomokat keresek. Nem találok. A digitális óra szerint négy óra van. Másfél órát aludtam, de nem fogok tudni visszaaludni. Felidézem az álom minden egyes pillanatát. Túl tiszta az egész, hogy ne gondoljak rá. Évek óta hetente legalább egyszer van egy ilyen álmom. Ilyen, mikor mérhetetlen boldog vagyok, majd felkelek, és visszacsöppenek a valóságba. Vele fájnak ezek a legjobban. Lassan tizenhét éves leszek, de még mindig képes vagyok vele álmodni. Tizenöt éves koromban lépett be az életembe, és azóta vannak vele álmaim. Ő volt a helyes új osztálytárs. Később ő volt a helyes gitáros-énekes fiú. Még később pedig a fiú, akibe beleszerettem, de nem mertem lépni. Aztán ő lett a fiú, akinek új barátai lettek, én meg a sértődött kislány. Egy éve pedig egyszerű osztálytársak vagyunk. Nekem pedig még mindig fáj.

Nappal már alig gondolok rá, az álmaimban mégis kísért. Kísért, hogy milyen jövőnk lehetett volna. Mellettem lehetne most is. De nincs. Fényes nappal ezt könnyű elfogadni, de négy órakor minden más. Bámulom a plafont, és az első könnycsepp legördül az arcomon. Idegesség és szomorúság. Ideges vagyok, amiért nem vagyok képes elengedni, szomorú vagyok, amiért még mindig tudom, hogy ő lenne a tökéletes társam.

juhuu ezer éve megírt szösszenet amit valamiért akkor nem raktam ki de most megtaláltam és szükségét érzem