short stories for you.

≪ ◦ Azahriah ◦ ≫

Mindenki imádja a péntekeket, rajtam kívül. Nem fogok hazudni, én is szeretem, de az idei évet beszoptam. Nyolc óra, mind felelős-figyelős-dolgozatírós. Már a negyedik héten ki nem állhatom az egészet. Próbálok figyelni, esküszöm próbálkozom, de nem megy. Péntek délután háromkor, miközben éppen tombol az év valószínűleg utolsó meleg hétvégéjének kezdete senkit sem érdekelne a hidegháborús helyzetről szóló egyhangú monológ. Amikor meghallom az óra utolsó öt percét jelző csengőt felsóhajtva elkezdek a lehető legcsendesebben pakolni. Elteszem a tollam, amivel a címet írtam csak fel, majd behúzom a tolltartóm zipzárját. Még két perc. A tanár a csoport nyüzsgését látva megengedi, hogy elpakoljunk, hogy amint csengetnek indulhassunk. A fennmaradó időben arról beszél, hogy szedjük össze magunkat, mert mindjárt érettségi, és ott nem fog senkit érdekelni, ha fáradtak vagyunk. Csak bólogatunk, negyedik éve hallgatjuk ezt mindenkitől.
Ahogy kirontunk a teremből mindenki hangos csevegésbe kezd. A barátaim a ma esti szórakozóhelyes bulit tervezik, amire nem megyek, szimplán mert nem akarok. A másik oldalamon mekizni készülnek. Én csak mindkettő csoporttól függetlenedve a szekrényemhez lépek, és kipakolom a cuccaimat, amiket haza akarok vinni. Közben a többi osztály is megérkezik, akiknek nyolc órája van és betöltik az üres folyosót.
Öleléssel búcsúzom az osztálytársaimtól, majd egyedül lépek ki az épületből. Beteszem a fülhallgatóm, miközben azt számolom, hogy a buszom előtt pont be tudok ugrani a kisboltba egy energiaitalért, ami talán segít a fejfájásomon.
Ahogy befordulok balra, meglátom őt. Hosszú, fekete ruhákban, lehajtott fejjel telefonozik az egyik fa árnyékában. A másik kezében a kedvenc energiaitalom virít. Hirtelen elfelejtem, hogy nyűgös vagyok igazából, meg azt is, hogy igazából tanulnom kéne ma is, mert hétvégén nem lesz időm. Bújtatott mosollyal lépek oda a barátomhoz, és ölelem magamhoz szorosan, majd a nyakába kapaszkodva üdvözlésképp megcsókolom.
— Nem úgy volt, hogy holnap találkozunk csak? — kérdezem Atit, minthacsak zavarna hogy itt van. Úgy beszéltük meg, hogy holnap délelőtt átmegyek hozzá, együtt leszünk kicsit, majd utána megyek velük a koncertjére Debrecenbe.
— De. Csak nem csináltunk semmit mióta elkezdted a sulit azon kívül, hogy járkáltál velem próbára, koncertre vagy ültél nálam és tanultál, amíg én dolgoztam. Úgyhogy hazakísérlek, lepakolsz, ha akarsz átöltözöl meg ilyenek és nekivágunk a programunknak,
— A minknek? Milyen program? — kérdezem összezavarva.
— Meglepiii! — válaszol magas hangon, parodizálva, majd a kezembe nyomja a Monstert. Nem tesz hozzá semmi nyálasat, nem is kell. Tudja, hogy ez a kedvencem, tudta, hogy örülni fogok neki, mert fáradt vagyok.
Igazából tökéletesen leírja a kapcsolatunkat a kép ahogyan állunk a buszon egymással szemben, mert ülőhely nyilván nincs, megosztott fülesen zenét hallgatva, és alig bírjuk visszatartani a nevetést. Mindig szerettem a kapcsolatunkban, hogy nem feszengtünk, egy pillanatig sem. Talán úgy tudnám megfogalmazni, hogy ilyen amikor elsősorban barátok vagyunk, akik szerelmesek egymásba.
Mert bárhogyis utáljuk mindketten kimondani, teljesen bizonyítja azt, hogy szeretjük egymást a mai délután, amikor Ati a suli előtt is megvárt, hazakísért, majd otthon is egy órát várt rám, csak azért, hogy elvihessen egy olyan programra, amit én fogok csak élvezni, kárpótlásul azért, mert az elmúlt hetekben nem töltöttünk együtt szinte semmi minőségi időt együtt.
Igen, a program. Egészen az utolsó pillanatig halvány lila gőzöm sincs arról, hogy hová megyünk. Amikor elhagyjuk a HÉV-vel Budapestet az utolsó tippem is mehet a kukába. Gödöllőn leszállva már nem is agyalok inkább, csak hagyom hogy vezessen.
Megállunk egy kertes ház előtt, és becsenget. Megnézem a névtáblát, de nem ismerős.
Egy Atival egyidős srác nyitja ki a kaput, a fiúk haveriasan kezet fognak, majd nekem is kezet nyújt. A neve alapján sem tudom ki lehet ő, vagy mit keresünk itt, de Ati végre beadja a derekát és megmondja.
— Általánosban osztálytársak voltunk és láttam, hogy megosztotta hogy el akarnak adni egy csomó könyvet egyben, de lerendeztem hogy előtte válogathatsz, amit akarsz.
A fejemet fogva felnevetek. Tényleg hajlandó volt idehozni, hogy ősrégi könyveket válogathassak, ami nekem szórakoztató program, de ő az öngyilkosság minden formáját meg fogja fontolni ezalatt.
Kell vajon bárkinek ennél több bizonyosság arról, hogy a barátja szereti? Hajtogathatja, hogy élete szerelme vagyok, de ezerszer igazibb az, hogy képes velem két órát ülni egy gödöllői ház garázsában, néha kínosan csevegni egy régi ismerőssel, de egyébként szinte teljes csendben csak várni rám. Várni rám, mert tudja, hogy ez boldoggá tesz.