𝗤𝗨𝗜𝗘𝗧 𝗗𝗢𝗪𝗡 || 𝐌𝐀𝐑𝐊𝐇𝐘𝐔𝐂𝐊

3. fejezet

Nem sokkal később Mark már a kezében szorongatta a kávét, nem azért, hogy olyan hamar elfogyassza, hanem minél előbb átmelegedjen minden porcikája. Gondolt arra, hogy kér egy pokrócot vagy valami ahhoz hasonlót, de nem akart pofátlan lenni. Nagy eséllyel csak még jobban szúrta volna ezzel Donghyuck szemét, azt pedig nem akarta. Hiába akarta figyelmen kívül hagyni, így is éreztette vele, hogy okvetlenül is, de nem egy rossz fát tett tűzre az elmúlt negyed órában. Még csak negyed óra telt el, általában ennyi időnek sem kellett eltelnie ahhoz, hogy valaki máris máshova kívánja. Vajon mindenkivel ilyen volt, vagy csak ő érdemelte ki ezt a viselkedést a szürke hajútól?

Egyébként Mark így is eleget ostorozta magát azzal a gondolattal, hogy lehet jobb lenne belátnia, apjának igaza volt. Nagyon közel járt ehhez, hiszen a mai nap igazolta azt az tényt, miszerint nem a jó döntései közé tartozott a visszatérése Szöulba. Lerobbant az autója és olyan kényes szituációba találta magát pillanatok alatt, ahol pusztán egy ember nézése is képes kiszorítani belőle a megmaradt életet. Minél inkább ez lebegett a szeme előtt, úgy rágta egyre inkább véresbe belül az alsó ajkát... lassan már annak fémes ízét érezve. Ennyire reménytelennek még ő sem gondolta az életét.

– Ha már megkaptad a kávét, és még fizetned sem kell érte, fogyaszd el, nem szeretném kiönteni – hívta fel magára Donghyuck, Mark figyelmét.

– Ó, bocsánat, kicsit elgondolkodtam! – kért elnézést, azonnal belekortyolva a kissé kihűlt nedűbe. – Nagyon finom! – húzta egy mosolyra ajkait, bízva abban, ezzel meglágyítja a szürke hajú szívét.

– Legközelebb próbálj meg jobban hazudni – dobta le magát a fiatalabb a legtávolibb székre.

Donghyuck most már egyáltalán nem figyelt arra, hogy milyen beszélgetés zajlott le a nagyapja és Mark között. Jobb elfoglaltságnak gondolt beszámolni arról a legjobb barátjának, hogy miféle helyzetbe is került. Az üzenetben minden második mondata az volt, milyen jó is lenne, ha Jeno itt lenne és soha ne történt volna meg ez az egész. Illetve már nem egyszer próbálkozott be azzal a kérdéssel, ha feljut végre a szobájába, beszélgethetnének telefonon, ha már az előbb nem voltak képesek mindent megbeszélni. Az idősebb részéről viszont mindig a hárítás érkezett, annak érdekében, hogy próbáljon Markkal összebarátkozni. Ismerte Jeno a legjobb barátját annyira, hogy az emberek iránti ellenszenve miatt is, de néha megérezte az egyedüllét szelét. Most pedig félő, hogy senki nem volt mellette, csak még inkább be fog zárkózni a szobája négy fala közé.

Mark hamar elkapta a tekintetét a telefonjába bújt Donghyuckról, helyette inkább a vele szemben helyet foglaló öreg csalódástól csillogó tekintetét figyelte. Volt egy olyan érzése, hogy igenis zavarta unokája viselkedése, és még ő érezte magát kelletlenül. Az a fajta viselkedés nem volt rá jellemző, mint az emberek többségére, hogy kerekperec megmondták volna a szürke tincsek birtokosának, miszerint a viselkedése szörnyű volt. Agyban talán még ennyit fűzött hozzá az egészhez, hamar igyekezett gondolatait más irányba terelni.

Leginkább Marknak azt a problémáját kellett megoldani, hogy hol fog éjszakára megszállni, hiszen alighogy megállt új lakása előtt, az ötvenes évei végén járó férfi fel is bontotta a bérleti szerződést. Teljesen tanácstalanul állt egyhelyben akkor a panellakás harmincadik emeletének a folyosóján. Alig kezdett a munkahelyén, azonnal kudarcot vallott, ami azt vonta maga után, hogy még aznap el is küldték. Már így is eléggé abban reménykedett, hogy ennél rosszabb nem érheti, aztán jött a vihar, ami Szöulra zúdult, s nem tudta kivédeni, hogy a lerobbant kocsija közben ne ázzon el.

– Azt hiszem jobb lesz, ha indulok! Még szállást kell találnom ma éjszakára, munkát, illetve autószerelőt, aki a kocsimmal tud valamit kezdeni – gurította le gyorsan Mark a kávéját, azt követően felállva a székről. – Köszönöm a kávét, tényleg finom volt! További szép estét! – egy apró biccentést követően indult meg a kijárat felé.