𝗤𝗨𝗜𝗘𝗧 𝗗𝗢𝗪𝗡 || 𝐌𝐀𝐑𝐊𝐇𝐘𝐔𝐂𝐊

Prológus

Már második éjszaka forgott álmatlanul az ágyában, sehogy se akart álom jönni a szemére... nagy valószínűséggel a tegnapelőtti veszekedés miatt. A mellkasára nehezedő súly egyszerűen szűnni nem létező fájdalmat keltett benne, amiről sejtette, hogy a kimondott szavak általi felébredt bűntudat volt. Egész életében, ha valami ilyen dolog érte, s a bocsánatkérést követően sem akart megszűnni ez az érzés, azonnal egy festővászonért és ecsetért nyúlt. Mégsem volt most alkotásra képes, tudta, ez most nem fogja megoldani a problémáját. Hogyan is oldaná meg, mikor a művészet sem lehetett örökké egy pajzs a külvilág elől?

Vajon, ha holnap látja, lesz lehetősége a megbánt szavakat valamilyen csoda folytán visszaszívni? Talán nem volt semmi veszve, olyan személynek ismerte meg, aki az első eljátszott esély után képes volt egy másodikat is adni a tiszta lap érdekében. Bár ott lebegett a szeme előtt, hogy ez már a sokadik második esély lett volna, így máris nem lepődött meg azon, miért fogyott el a másik türelme. Igen, reggel lesz rá esélye... remélte, hogy nem vette komolyan a fejéhez vágott szavakat. Nem volt annyira buta, hogy az elmúlt félévet, néhány át nem gondolt szó miatt semmisnek tekintse. Elvégre igen, minden holnap egyszer tegnappá fog válni.

Valamikor hajnali három óra tájékán sikerült elaludnia, azt is csak meditációs zenével, hiszen a rossz alvási szokásai még mindig az élete részét képezték. Nem mondhatta azt, hogy sokat aludt, minél előbb szerette volna, hogy a reggel eljöjjön és tudjon vele beszélni. Talán túlzottan hamar eljött, s akkor máris mindent másképp gondolt. De egyszerűen muszáj volt elkezdenie ezt a napot, nem kerülgethették egymást a végtelenségig. Kávézóban dolgoztak, a rendeléseket pedig le kellett adni, ami megkövetelte azt, hogy beszéljenek egymással.

A lehető leggyorsabb próbálkozott elkészülni, hogy aztán kialvatlan, hatalmas fekete karikákkal a szemei alatt igyekezzen le a földszintre... úgy is lassan nyitniuk kellett. Viszont úgy érezte minden sietség hiába volt, nem látta őt sehol, Jenón és a nagyapján kívül.

– Felmondott és elment... soha nem fog visszajönni – tolta elé az asztalon hagyott papírt az idős férfi.

– Most kell erősnek maradnod Donghyuck – emelte fel rá tekintetét a legjobb barátja.

Igyekezett nem remegő kezekkel elvenni az egyszerű papírt, amin ott volt az üzenete, szép és nagy dőlt betűkkel. Gondolta, annak érdekében, hogy tudatosuljon mindenkiben a valódi jelentése is. Igaza volt Jenónak, erősnek kellett maradnia...

– Nem tud érdekelni, nem volt helye közöttünk. Jobb is, ha a saját életét éli, távol tőlünk.