Toyboy (Molko/Forrest 16+)

Six years

Steve's POV

Hat év. Eddig bírtam azt a keserű kínzást, ami azzal járt, hogy mögötted üssem a bőrt. Hogy minden egyes nap a te hátsódat kelljen néznem, és a te hangodat hallgatnom, a közönséget pásztáznom, látni őket, hogy ugyanannyira szánalmasan akarnak, vágynak rád, mint az a buta szőke ott a háttérben. Én. Nem voltam több ennél.

Hordott a hátán valaha még egy akkora idiótát a Föld, akinek ennyi időbe tellett erre rájönnie? Hat évbe. Hozzávetőlegesen hetvenkét hónapba. Több mint kétezer nyomorult napba. Ötvenezer gyötrelmes óra kellett ahhoz, hogy a szemedbe tudjam mondani, továbblépek, mert ideje a saját lábamra állni zeneileg. Persze nem azt, amit valójában kellett volna, hogy ideje továbblépnem, és normális kapcsolatot keresnem, a titokban évek óta a kollégámmal dugok című röhejes vígjáték helyett. Úgyis tudtam, hogy ha nem vagyok az orrod előtt nap mint nap, nem fogsz keresni. Nem jelentek neked annyit. Csak kéznél voltam.

És persze így is lett. Hónapok óta nem láttalak.

Sokszor nevettem azóta magamban, amikor arra gondoltam, hogy a nagyonokosok azt mondják, a hetedik év a fordulópont egy kapcsolatban. Általában negatív fordulat következik a nagy boldogság után, de nálunk ez aligha fordulhatott volna még negatívabb irányba a game overt leszámítva, szóval maradt volna a statisztikailag jóval ritkább pozitív irány. Ha kihúzok még egy évet, vajon mi történhetett volna? Kapok egy jegygyűrűt? Hát persze. Inkább egy lapátot a seggem alá. Igen, sokkal valószínűbb. Így megelőztelek.

Miután otthagytam a bandát, párszor még találkoztunk. Néhányszor Stef is áthívott sörözni a próbák után. Persze olyankor mindig nagyjából egyszerre indultunk tőle haza... De ezek az alkalmak is megritkultak. Majd elmentetek turnézni, és azóta a néhány rövid és meglehetősen felszínes üzenetváltáson kívül nem is hallottam felőled. Persze ehhez az is kellett, hogy magányos éjszakákon néha az ágykerethez bilincseljem a kezeimet. Máskülönben félő volt, hogy elkezdek picsogó üzeneteket zúdítani rád. Még a végén megsajnáltál volna, és egy-egy regenerálódásra szolgáló párnapos szünetben hazarepültél volna megdugni a szegény kis magányos szőkét. El sem tudod képzelni, milyen nehéz volt visszafogni magamat. Megpróbálni kiverni a fejemből azt a hat évet. Valami mást kezdeni az életemmel. Nem mondom, hogy a nagy próbálkozáshoz túl sok siker társult.

A turnénak tegnapelőtt lett vége, elvileg már itthon vagy. Furcsa, hogy azt mondom, itthon. Londonban. Miattad lett "itthon" ez a város. Nem mintha olyan nagyon éreztetted volna velem valaha is az otthon melegét. Maximum néha az ágy melegét... de azt se túl sokáig, nehogy még a végén félreértsem.

Járok egy csajjal. Illetve ha ezt most nagy hirtelenjében gyorsan átgondolom, azt hiszem, csak jártam. Múlt héten volt a születésnapja, én meg szépen elfelejtettem. Este kaptam egy baszd meg üzenetet, épp amikor a haverokkal ittunk, amit valamelyik idióta a telefont kikapva a kezemből gyorsan ki is törölt, majd azután sem adták vissza egész este a mobilom, nehogy elkezdjek a buli kellős közepén bocsánatért esedezni. Én meg másnapra, meglehetősen másnaposan el is felejtettem az egészet. Igazából a létfenntartás alapvető funkcióin kívül akkor mindenről elfeledkeztem. Csak egy-két nappal később jutott eszembe az egész, felderengett az a bizonyos sms, de azóta sem beszéltem a csajjal. Nem tudtam, mit mondjak. Persze még rendbe lehetne hozni. Mindent rendbe lehet egy-két szép szóval, virággal, csokival, kedvességgel. De hazudjak magamnak tovább? Valójában nem érdekel.

Persze mindjárt harminc éves vagyok, ideje lenne megkomolyodnom, megállapodnom, bla-bla-bla... de hiába az évszám, az elvárások, meg a szokások. Valójában még mindig azt várom, hogy te kopogj be az ajtómon. Nevetséges vagyok. Tudom magamról, és mégis, nem tudok mit tenni... csak annyit, hogy én is veled nevetek saját magamon.