Leiner Laura idézetek

20

”Fogalmam sincs, meddig állhattunk a kapuban, de gyanítom, hogy sokáig, mert egyszer csak apu kijött a házból.
- Gyerekek. Kettő óra lesz. Holnap majd folytatjátok.
- Jó egy perc - alkudoztam.
- Nem, most már menj be. Cortez is biztos fáradt.
- Nem vészes. Azt hiszem, harminckilenc órája keltem, a gépen egy percet nem aludtam... - számolgatott.
- Ó - kaptam a fejemhez. Elfelejtettem, hogy este indult a gépe, nyilván egész nap ébren volt, aztán átrepült egy óceánt, várt az átszállásra, megint repült, leszállt, hazament, és kocsival átjött hozzám. És annak is már több mint egy órája. Szegééééééény!
- Tényleg menj - mondtam, bár egyáltalán nem akartam.
- Hívlak, ha felkeltem- indult a kocsijához, aztán kivett a hátsó ülésről egy zacskót, és visszasétált vele.
- Ez mi? - vigyorogtam.
- Csak duty free - legyintett. - Nem tudtam mivel elütni az időt átszállásig. Jó éjt - hajolt hozzám, és egy gyors puszit nyomott a homlokomra ( apu előtt konszolidált a búcsúnk ).
- Köszönöm. És jó éjt. - szóltam utána.
Apuval együtt mentünk be a házba, és nem tehetek róla, de egyszerűen nem bírtam abbahagyni a vigyorgást.
- Annyira boldog vagyok - mondtam fáradtan, de mégis majd kicsattanva az örömtől. Apu mosolyogva nézett rám.
- Én is - bólintott. - Ezt nézd. Toblerone! - rángatta ki a zacskóból a csokit, amit

egyébként már befele menet kiszúrt.
A lényeg, hogy mindketten jókedvűek voltunk. Én azért mert a barátom végre - valahára hazaért, és találkozhattunk. Apu pedig azért, mert a kezébe került egy zacskó reptéri édesség. No comment. :) „