Aranykalitka

2.fejezet

Ha az életem legszomorúbb napját kéne leírnom az a tegnapi lenne. Miután szakítottam Jacobbal, már jött is az apám a hülye agymenésével, hogy Adam jegyezzen el.

Egész éjjel forgolódtam. A Hold, mintha érezte volna, hogy most minden eddiginél fényesebben kell világítania, beragyogta az egész szobámat. A csillagok az égre felütögetett festékcseppként mosolyogtak rám és ez megtöltötte a szívemen kialakult repedezéseket. Kiálltam az erkélyemre és rágyújtottam. Nem érdekelt, hogy most bárki megláthat-e vagy sem, csak érezni akartam, ahogy a füst végigszánt a légutaimon keresztül a tüdőmbe, majd megfordulva azzal együtt távozik a fájdalmam is. De ez az érzés nem jött el. Hiába vártam, hiába akartam annyira nagyon, annál fájdalmasabb volt a tudat, miszerint most még a cigarettám is cserben hagyott. Ez ritkán fordult elő, de ha igen, akkor erősebbhez kellett folyamodnom.

Hirtelen ötlettől vezérelve felöltöztem utcaiba és kiosontam az ajtómon, le a nappaliba. Lábujjhegyen közlekedve szántottam fel a köztem és a bejárati ajtó közti távolságot. Ott felvettem a cipőmet és kinyitottam a kulcsra zárt ajtót. Megkönnyebbülve szívtam be a kinti levegőt, ami éjszakánként kellemesen hideg volt.

Tavaly azt hittem soha többé nem teszem meg ezt. Azt hittem soha többé nem folyamodok ehhez a megoldásnak titulált szarhoz.
Már fél órája sétálgattam, amikor az utca egy távolabbi pontján megláttam világítani egy kerthelyiséget. Nem reménykedtem benne, hogy nyitva van bármi is hajnal fél 3-kor, de a szerencse rám mosolygott.

Beléptem az apró romkocsmába, ahol a gyér fény megvilágította azt a négy asztalt ami bent volt. Két részeges alak feküdt a pulton, a pultos pedig nekem háttal állva törölgette a poharakat. Széles háta és magassága félig kitakarta a kínálatot. Odamentem a pulthoz, egyik lábamról a másikra állva vártam, hogy észrevegyen. Mikor ez nem történt meg apró köhintéssel jeleztem, hogy itt vagyok. Megugrott a teste, mintha félne tőlem. Hátrasandított és mikor meglátta, hogy egy 156 cm-es lány áll mögötte, mintha megkönnyebbült volna. Miaz? Talán a behajtókat várta? Megfordult, majd odalépett elém.

- Szia! Mit adhatok? -kérdezte fáradt beesett arccal. A világítás hiányossága miatt nem igazán láttam az arcvonásait, de barna szeme úgy csillogott, mintha a Nap világította volna.

- Szia! Egy vodka shotot kérek! -arca kicsit meglepett volt, mintha arra számított volna, hogy éjszaka közepén betévedek egy kocsmába kólát inni. Ez vicc.

Kitöltötte a felesemet és a pultra rakta. Az ő keze alig engedte el a poharat, az enyém már ott is volt és hátradöntött fejjel felhajtottam az italt. A vodka végigmarta a torkomat, amitől apró fintor ráncolta össze az arcomat, de ettől csak még többet akartam.

-Még egy kör! -mondtam neki, amitől az eddiginél is lejjebb esett az álla. -Min lepődtél meg ennyire? Ne nézz így rám, rossz napom volt.

- Jajj, ne haragudj, csak nem mindennapi, ha egy lány hétköznap, az éjszaka közepén bejön ide és meg akarja inni a készletünket. -óvatos mosoly jelent meg a száján, mintha félne a reakciómtól. Tényleg ilyen ijesztő vagyok? Elnevettem magam a gondolattól, majd ránéztem és a poharamat meglengetve előtte jeleztem, hogy innék mégegyet. Csendben elvette és kitöltötte a következőt. Majd a következőt. És a következőt.

Kb. a hetedik körnél tartottam, már éreztem, hogy az alkohol fokozatosan szedi darabokra az agysejtjeimet, és ahogyan azt is, hogy egyre jobban zsibbad az arcom a megivott felesektől.
Egyik kezével végigsimított rövidre vágott haján, de meg is bánta, azonban már késő volt, mivel észrevettem valamit a kezén. Egy égésnyom tündöklött az alkarja fele, bár az alakját nem nagyon tudtam kivenni. Amikor a srác észrevette, hogy nézem, azonnal a háta mögé tette a kezét és feszülten elmosolyodott.

- Otthon megégettem véletlen a tűzhelyen. Semmi komoly. -mondta, de engem nem győzött meg. Mielőtt ennek hangot adhattam volna már el is terelte a témát.
- Figyelj, tudom, nem az én dolgom, de ha beszélsz a problémáidról, akkor lehet jobb lesz. -nézett rám szomorúan. Megfordult a fejemben, hogy mi van ha ki akar rabolni? Vagy mi van ha meg akar erőszakolni? Vagy ami rosszabb... Ki akarja rabolni apámat. Figyelmeztetett, hogy vigyázzak a feketékkel a környékünkről. De mégis mit tudhat ő? Ki ő, hogy megmondja mit csináljak?
Ez a srác nem is tudja ki vagyok. Szándékosan keresem a kocsmákat, amiket kevesen ismernek és nem túlzsúfoltak. Körülnézve láttam, hogy a kocsma falain körbe focicsapatos mezek láthatóak és még egy focilabda is fel volt rakva egy külön polcra. Néhány focista képét is látni véltem a falakra szögelve, de nem ismertem meg őket. Mondhatnám, hogy ez is a lámpa hibája, de őszintén szólva nem értek a focihoz. Főleg nem az európaihoz.
Hosszas tűnődés után a szemébe néztem és mesélni kezdtem neki. A tegnapi napomat, apáékat, a fiút akihez hozzá akarnak adni és mindent, ami nyomta a szívemet. Mikor végeztem megkönnyebbülve sóhajtottam fel és a mellkasomat szorító fájdalom halványulni kezdett.

- Huhh, te aztán nem vagy semmi! És ezt mind egy nap alatt? -kérdezte csodálkozva.
Ahogy józanodni kezdtem, már éreztem, hogy hatalmas hibát követtem el. Itt ülök egy ismeretlen férfival, akinek még a nevét se tudom, és kiteregettem neki az életem. Hát normális vagyok én? Egyértelműen nem. Ráadásul ő nem mondott nekem igazat a kezét illetően. Tudom, hogy így van, mivel bármikor felismerem a hazugságot, és én ennek ellenére is képes voltam neki beszélni. Ohh te jó ég! Miért vagyok ennyire figyelemhiányos?

Hátrament -gondolom- a raktárba és én ezt az időpontot láttam a legjobbnak a távozásra. Nincs kedvem magyarázkodni, hogy mégis miért sietek hirtelen ennyire. Kivettem a pénztárcámból a fogyasztásom árát és leraktam a pultra majd leugrottam a székről és sarkon fordultam. Remek, még egy kocsma amit kilőhetek a listáról. Bár ezek után szerintem magam mögött kell hagynom az alkoholproblémáimat.

                            ●○●○●○●○

Hazaérve bedugtam a kulcsot a zárba és amilyen halkan csak tudtam kinyitottam az ajtót. A nappaliban égett a villany, ami miatt majdnem megállt a szívem, de nem volt ott senki. Gyorsan levettem a cipőmet és felszaladtam az emeletre.

-Madison, te vagy az? -hallottam anyám álmos hangját, de fogalmam sincs, honnan jött. Nem válaszoltam, mivel csak az kéne, hogy lebukjak, hogy kint voltam, az meg pláne nem derülhet ki, hogy hol.
Halkan becsuktam a szobám ajtaját és hálát adtam azért, hogy ekkora a ház, mivel így teljesen kizárt, hogy hallotta. A szobámban teljes sötétség volt, kint éppen kelt fel a nap, ami ugyan adott egy kis fényt, de így sem láttam semmit. Kiléptem az erkélyre és magamba szívtam először a reggeli friss levegőt majd az időközben meggyújtott cigim füstjét.
Most nem fojtogatott semmilyen probléma, nem ült a mellkasomon egy démon sem. Ez valószínűleg annak a srácnak köszönhető, aki hagyta, hogy elmondjam a gondjaimat.
Elnyomtam a csikket majd a szobámba lépve apámmal találtam magam szemben, aki az ágyamon ült.
Ennél rosszabb már nem lehetne ez a nap!