Aranykalitka

4. fejezet

Madison

-Szia apa! Mit csinálsz itt? -kérdeztem tőle, mivel hajnali 5 óra van, itt ül a szobámban és csak néz ki a fejéből. Vajon látta, hogy cigiztem?
Mogyoróbarna szemeit szép lassan rám emelte és megtörten nézett az én kék szemeimbe. Ismertem ezt a nézést és pont emiatt idegesített fel ennyire. Nála jobb színészt talán nem is ismerek. Ja de, magamat.

-Madison, figyelj... -kezdte, de már nem nézett a szemembe és ha lehet, ez még jobban felbosszantott. Tudtam, hogy mi következik. Én hallgassam meg őt, de amikor én jönnék a mondandómmal, akkor csendre int majd és leszarja, hogy nekem is van véleményem.

-Nem apa, el se kezdd! Nem fogom végighallgatni, hogy már megint milyen hülye ötlettel álltál elő! Nem érdekel, belefáradtam ebbe az egész huza-vonába! Tudod mit? Kényszeríts rá, hogy hozzámenjek Adamhez, de akkor nézd is végig utána, hogy boldogtalan vagyok! -fakadtam ki, mert most eljött az ideje, hogy ő hallgasson végig.

-De... Én... -kezdett volna megint bele, de abból aztán nem eszik. Nem fog rám hatni a szomorú szeme, ezerszer végigjártuk már ezt. Például akkor, amikor beiratott arra hülye vívásra, és pont nem érdekelte, hogy én mit akarok.

-Nem, nem érdekel! -ordítottam rá. -Találj magadnak valaki olyat, akit érdekel is, amit mondasz, mert én már nem ez az ember vagyok! Tönkretettél ezzel az egész képmutató szar élettel! -lehet, hogy túlzásba vittem, mert ő csak megteremtette azt az életet, amiben nem kell nélkülöznünk semmit, sőt... Viszont ezzel egyenesen arányosan távolodott el tőlem és szerintem anyától is. Mikor fog rájönni, hogy ez senkinek sem jó?

-Madison, elég legyen! Mikor lettél te ilyen? Mikor szöktél ki az éjszaka közepén, hogy tudom is én mit csinálj? -felemelte a hangját, ami kicsit visszarántott a valóságba, és be kell vallanom, kicsit meg is ijedtem. Francba már, hogy megint itt tartunk. -Mindegy, nem erről akartam veled beszélni. Holnap lesz anyád születésnapi partyja, remélem nem felejtetted el. -mondta és nekem bent maradt a levegőm. Mekkora egy barom vagyok! El is felejtettem, hogy anyának szülinapja lesz. Ha most őszinte szeretnék lenni, szeretem a szülinapi partykat. Mármint nem azt, hogy egy csomó olyan ember van itt, akit nem is ismerek, hanem, hogy papát is mindig meghívjuk, aki tényleg nagyon szeret engem és mindig nagyon jókat beszélgetünk. És persze az külön öröm, hogy apának mindig az agyára megy, hogy milyen "komolytalan". Hát igen, lehet, hogy van benne valami, de pont ettől olyan szerethető. -Viszont az a probléma adódott, hogy akiket meg akartam bízni az italokkal, nem veszik fel a telefont. Nem tudsz valami olyan helyet, ahol ilyen rövid idő alatt tudnának biztosítani számunkra italt? -kérdezte apa és tényleg láttam rajta, hogy feszült a helyzet miatt. Nem tudom pontosan, hogy azért, mert nem válaszolnak a telefonhívására, vagy azért, mert tőlem kell segítséget kérnie. Ő nagyon is jól tudja, hogy mi volt 1 évvel ezelőtt, de túlságosan fáj neki az a pont ahhoz, hogy bárkivel is beszélgessen róla. És valószínűleg most sem kuncsorogna itt az ágyamon, ha nem én lennék az utolsó lehetősége.
-Hát... Van egy bár innen kb. 4 utcányira, de elég kicsi. Viszont pont ezért lehet jó nekünk, mivel ha nem fogy annyira a készletük, akkor tudnak nekünk eladni. Mit szólsz? -lelkesedtem be, magam sem tudom miért. És mivel apa látta rajtam, hogy ez legalább érdekel, így ő is belelendült a beszélgetésbe. Azért finoman megkért, hogy legyek kedves az emberekkel, főképp Adammel és a családjával, de most ez sem érdekelt. Annyira régen beszélgettem már rendesen az apukámmal, hogy már a napjára sem emlékszem. Hiányzott ez az oldala, amelyik kedves velem és érzem, hogy szeret. Az évek alatt olyan lett, mint egy jégszobor. Szeretnéd megérinteni, megölelni, de pontosan tudod, hogy mennyire káros hatással lenne rád, talán a te szíved is megfagyna.
Végre most csak ketten voltunk. Az aprónak aligha mondható, az évek alatt barátságtalanná vált szobámban most csak mi voltunk. Nem volt üzlet, nem volt vállalkozás, nem volt Adam és nem volt hidegség. És ettől a szívem kicsiny hegei, mintha felszívódtak volna.

○●○●○●○

-Nem, azt ne oda vigyék, hanem hátra! Maga mit nem ért abból, hogy nem kell az oda? -kapkodta a fejét apa kiabálva szegény munkásokkal. De hát na, tényleg rohadt bénák voltak.
-Apa, azért visszafoghatnád magad! Hol van anyu? -kérdeztem mikor nem láttam sehol. Nem jellemző rá, hogy pont ő maradjon ki a szervezkedésből.
-Elment Claraval egy csajos ebédre, ő erről nem tud semmit és remélem te sem szóltál neki. -nézett rám egyre kétségbeesettebben, mert elfelejtett szólni. Na mindegy, nem beszéltem anyával azóta, mióta tudom, úgyhogy szerencséje. Hát még nekem mekkora szerencsém van, ha apám nem veszi észre, hogy reggel már legurítottam pár felest, amit a szobámban tartogatok dugiban, pontosan ilyen esetekre.
-Nem, nem szóltam neki, úgyhogy megnyugodhatsz.
-Nem hiszem el! Már megint ki csenget? -kapta fel a csengő hangjára a fejét dühösen, mire én elnevettem magam és néztem, ahogy bosszúsan végigsétál a kerten és gondterhelten kaput nyit. Amint megláttam a kapuban ácsorgó fekete férfit, egyből lehervadt a mosoly az arcomról és csak pörgettem vissza az emlékeket a fejemben, hogy honnan ismerhetem. És akkor villámcsapásként ugrottak be a 2 napja történt események képei. Én hülye! Tudhattam volna, hogy ő fogja kihozni az italokat, mivel ott dolgozik. Wow, Sherlock, nagyszerű felfedezés, csak kár, hogy már késő! Próbáltam annyira észrevehetetlen maradni, amennyire csak tudtam, de ekkor, mintha az ég is ellenem dolgozna, észrevett a srác.
-Te vagy az? A lány a... -hallgatott el, mivel apám ránézett, és ha most szemmel ölni lehetne, ő halott lenne. Sosem értettem mi baja a feketékkel, főleg a környékünkről, de ezt a nézeteit nem kéne rám erőltetnie. -Jajj, ne haragudj, összekevertelek valakivel! -javította ki magát gyorsan, amit majd meg kell neki köszönnöm.
-Semmi baj, sokszor megesik. -mosolyogtam rá kedvesen, ami apának természetesen nem tetszett.
Szép napnak nézünk elébe... És hol van még a vége?