Teach me how to love. |Steve R.|

Bevezető

Egy újabb nap köszönt ránk. Kintről csak a halkan beszűrődő hangokat lehetett hallani. A fejemben cikásztak a gondolatok, a szívem annyira súgta,hogy ne tegyem meg csak fussak el innen és soha többet ne nézzek vissza. Igen ezt kellett volna tennem. De hogyan is tehetném? Erre születtem. Erre készítettek engem és a kezelhetetlen erőimet. Egyetlen gondolatom volt stabil, hogy a bosszúállókat meg kell ölnöm. Egyesével. A magukat hősöknek hívó csapatot el kell pusztítanom. Ha szeretném, ha nem. Ez a végzetem. Ez a jelentéktelen szürke életemnek a célja. Hogy miért? Arra még én sem jöttem rá. Úgyanúgy arra sem, mi lehet az igazi oka annak, hogy hat éve egy csepp szeretetet sem mutatott felém senki. Hogy mindenki megértse a történetemet az elejétől kezdem:
A múlt:
Egészen kislány koromtól élek ezen a helyen,itt a világ végén. A közelünkben semmi nincs, egy eldugott épületben élek többezer orvossal amióta csak az eszemet tudom. Erőkkel ruháztak fel, a gondolataimmal mozgathatom a tárgyakat és erősebb vagyok egy átlagabb embernél. Ha eddig belegondolunk egy áldás az életem. Én inkább átoknak mondanám. Önállóan nem dönthettem semmiről, az épülethez hozzákapcsolt kert részen kívül sehova sem mehettem. Mert ide tartozok. Az életemnek egyetlen célja van, hogy megöljem a bosszúállókat. A nevelőim, ha esetleg nevezhetjük így igazán intelligensre tanítottak. Teljesen igaz,hogy rajtuk kívűl még nem láttam semmilyen emberi lényt, de a világról mindent tudok. Hogy kint hogyan élnek, mit csinálnak mindent. Egy átlagos velem egykorú 20 éves épp a komoly élet kezdete előtt áll, hogy leélhesse azt teljesen jelentéktelenül. Mielőtt bárki úgy gondolná ez nem egy magam által megfogalmazott mondtat volt nem ám, ezt is meg kellett tanulnom szóról szóra. Mint egy biológiai fogalmat. Az én életem ezért más. A napirendem komoly volt és megszeghetetlen: Korán keltem, reggeliztem, edzettem, a nevelőim minden nap ellenőrizték az erőimet és hogy biztosra menjenek a hűségemet feléjük utána tanulnom kellett, mindig azt amit kiszabtak nekem. Mint egy orvosi kísérlet, ez vagyok én. Ezek után megint  edzettem jóbarátommal és edzőmmel Joe-val. És ez így ment minden nap,amíg a főnök (aki őszintén megmondva rohadt ilyesztő alak) azt nem mondta, hogy
Liz készenállsz, holnap véghez viszed a terv egy részét. Ami Amerika Kapitány forgalom kívűl helyezése volt. Szóval így nőttem fel. Mindent bemagolva, mindent tudva. Visszatérve a jelenbe, éppen a holnapi bevetésemre készülve egy szokásos edzés után fáradtan dőltem be az ágyamba és mondogattam a holnaphoz szükséges információimat:
-Steve Rogers azaz Amerika Kapitány 1918. júl. 4.-én született..-suttogtam magamnak mikor kopogást hallottam a szobám ajtaja felől. Joe a nálam 15 évvel idősebb edzőm kukantott be rajta.
-Hogy vagy?-kérdezte kedves hangon.
-Megvagyok. Készülök a nagy napra-néztem rá izgatottan, mégis egy kis fájdalommal a szememben.
-Túl jól ismerlek. Mi bánt?
-Jól vagyok tényleg, csak tudod életemben először hagyom el ezt a helyet és nem tudom,hogy helyes e tovább öldökölni. Gyilkos fegyvert készítettek belőlem..belőlünk.
-Persze, hogy helyes ezt tenned! Hiszen erre születtél.-Joe mindig is vakon hitt ebben a végzetnek nevezett valamiben.-Okkal vagy közöttünk, te is részese vagy ennek..-mosolygott rám bíztatóan.
-Tudom és igazad van, összeszedem magam.-ráztam meg a fejem.
-Na ez a beszéd. Most pedig aludj nagy nap lesz a holnapi.-sétált az ajtó felé, amin készült kilépni de utána szóltam.
-Ő lesz a 21-edik.
-Mi?-nézett rám értetlenül.
-Ő lesz a 21-edik ember akit megölök. Tudod amikor még csak gyakoroltam az erőm használatát 20 embernek kioltottam az életét..-keservesen néztem rá
-Az baleset volt.-nyelt nagyot- Jó éjszakát Liz!
Joe elhagyta a szobámat és egyedül maradtam a gondolataimmal. Fájdalmasan sóhajtottam egy nagyot majd elnyomott az álom.