Ártó dalok könyve [18+]

Örökre nem - Destiel

Sötét volt.
Nem az a jótékony fajta, megnyugtató sötétség, ami minden borzalomra fátylat von, ami véd és eltakarja mindazt, ami fáj... Mert a sötétség önmagában nem rossz dolog, egyáltalán nem. Pedig a világegyetemben minden faj irracionálisan retteg a sötétségtől. Különösen az ember. De végül is ez érthető, hisz az ember minden olyan dologtól retteg, amit nem ért meg. A sötétség pedig megfoghatatlan, tehát felfoghatatlan, következésképpen az emberek rettegnek tőle. Pedig nem kéne, hiszen eredendően nincs benne semmi gonosz, sőt, maga a remény. A legtöbb ember a sötétséget úgy képzeli el, mint a fény ellenétét. Holott ez nagy tévedés. A sötétség nem a fény ellentéte, hanem annak teljes hiánya.  Mert a fény az, amit lehet fokozni, fényesebbé tenni, ragyogóbbá, még a sötétség egyszerűen csak sötét, nem fokozható. Az sötét önmagában nem létezik, csak a fénynek a hiányát jelenti, és a fény sem létezik, ha nincsen hiány, amit kitölthetne. Ez az élet rendje... A fény és a sötét. A nappal és az éjszaka.
Ez a sötétség most más volt.
Dean Winchester érezte ezt. Hisz nála jobban kevés ember ismerte a sötétséget. Annyi éjszakát töltött a szabad ég alatt, a sötétben. Most se volt ez másképp, az Impala motorháztetőjén ülve bámulta a feketeséget. De ez most más volt, amit mind idáig oly megnyugtatónak, olyan nagyon felszabadítónak talált, most eltűnt...  A sötétség megváltozott, ami eddig simogatta, most mázsás teherként nyomta a mellkasát és úgy érezte menten ripityára töri a bordáit és összezúzza a már éjszakánál is feketébb, kifacsarodott szívét. Eddig, ha felnézett az éjjeli égboltra, a sötétségbe, a hiányt látta. A hiányt és a reményt: a fény ígéretét. A csillagokat. Szerette őket, a remény megtestesítőit, a fény hírnökeit, akik ezer es egymillió hangon dalolták gyönyörűséges hattyúdalukat. Hiszen a fény eljövetelével, a remény beteljesedésével a hírnököknek pusztulniuk kell.... De most nem voltak csillagok. Eltűntek. Nem volt hiány, és nem volt remény, sem pedig ígéret. Dean nem hallott mást, mint mennydörgő némaságot, a korom sötétben kongó ürességet.
Az ürességet mely gúnyolja. Gúnyolja vádlón és fölényesen. És jogosan. Legszívesebben üvöltene, torkaszakadtából, de nem teszi. Sírna, zokogna megállíthatatlanul, de nem teszi. Törne és zúzna, teljes erejéből, de nem teszi. Leinná magát, tudatlanságig, de nem teszi. Vágdosná, büntetné magát eszméletvesztésig, de nem teszi.
Csak ül az Impalán, bámulja az ürességet.
A semmit.
Másra már nem képes. Van az a fájdalom, ami nem egyszerűen csak fáj, hanem bénít. Tehetetlenné tesz, megnyomorít. Dean pontosan ezt a fájdalmat tapasztalta. Úgy érezte mintha saját bensőjébe lenne zárva, és akármennyire is kiabál, senki nem hallja meg. Képtelen uralni saját testét és ez a végletekig megrémisztette. Egyetlen reszketeg, alig hallható sóhajt hallatott. Mégis ez volt az egyetlen cselekedete, már hosszú-hosszú órák óta. Soha életében nem gondolta, hogy van rosszabb, mint a pokol. És Dean ismerte a poklot, megjárta már. Hosszú hónapokat töltött odalent, ami mégis évtizedeknek hatott. Megismerte minden bugyrát, az összes kínt, fájdalmat és szenvedést megtapasztalta, amit csak lehetett. Az összes testi gyötrelmet ismerte. Most mégis olyasvalamit tapasztalt, ami minden testi kínnál borzalmasabb. Amikor a szív hasad meg és a lélek törik darabokra az ép ésszel kibírhatatlan. A pokolból Castiel kimentette, de innen nincs menekvés.
Castiel halott.
Feláldozta magát. Érte. Egy emberért, egy egyszerű halandóért adta az életét egy olyan tökéletes lény, mint Castiel. Egy angyal. Egész testében megremegett. Még mindig látja, látja maga előtt a földön térdeplő, összevert, kikötözött és megkínzott angyalt. A tépett, rongyos ballonkabátját és a vértől vöröslő a fájdalomtól eltorzuló arcát és a sápadt hold fényére emlékeztető bőrét. És a szemeit. Lehetetlenül kék szemeket. Azok a tengerkék íriszek nem változtak, nem vesztették el a káprázatos fényüket a kínzások hatására, ugyanolyan ragyogóak és áthatóak voltak, mint mindig. Cas pedig őt nézte, csak és kizárólag őt. Végig. Le sem vette róla a tekintetét. Mert Dean-nek végig kellett néznie. Az egészet... Ahogy a büszke angyalt brutális módon fosztják meg legértékesebb kincsétől, a szárnyaitól. Végignézte, ahogy azokból a fenséges szárnyakból egyenként tépik ki a tollakat... és minden egyes kitépett toll, mintha csak egy késszúrás lett volna a szívében. És minden egyes ütés, minden egyes vágás, minden egyes szúrás ugyanúgy fájt neki is, mint az angyalnak. De Castiel száját egyetlen kiáltás vagy jajgatás sem hagyta el. Egyetlen egy sem... Csendben tűrt, mindent. Dean pedig zokogott és ordított, kétségbeesetten kiáltozott, hogy hagyják abba, kínozzák inkább őt, csak ne bántsák tovább a barátját. De az angyalok rettenetesen kegyetlenek tudnak lenni, ha akarnak, már pedig akartak. Hiszen Mennyországban könyörtelen diktatúra uralkodik, és ez alól senki sem képez kivételt. Pláne nem egy lázadó, bukott angyal. Megbüntették Castielt, kíméletlenül kínozták csak azért, mert nem teljesítette az utasításukat, mert ellenszegült, nem volt többé hűséges szolga. Castiel parancsot kapott, egyértelműt és szigorút: Dean Winchester-nek meg kell halnia, saját két kezével kell végeznie vele, ha pedig nem teszi, nem lehet más büntetése csak a halál.
És Castiel nem tette meg.
Képtelen volt rá... Dean ezt tudta. És amikor Castiel rászegezte az angyaltőrét és belenézett a szemébe, abban az óceán mélységű szempárban csupán egyetlen dolgot vélt felfedezni: szeretetet. Mély tiszta és őszinte szeretetet. És igen, ők ketten régóta többek voltak egymásnak, mint csupán barátok. Ők ketten legjobb barátok voltak, harcostársak és szeretők. Dean Winchester pedig nem volt meleg, éppenséggel csak szerelmes Castielbe, egy angyalba.... És ezzel nem volt semmi probléma, ez így volt tökéletes. Mert szükségük volt egymásra, mérhetetlenül. Két megtört lélek, akik egymásból merítettek erőt. Két összetört, megnyomorodott ember, akik egymás mellet lettek egy egész. A bukott ember és a bukott angyal.
De az egyik rész halott.
Nincs többé egész. Csak egy árnyék... Dean soha nem tapasztalt még ilyet, és tudta, már nem is fog soha. Végérvényesen megváltozott benne valami. Eltört... abban a pillanatban, amikor látta kihunyni az élet szikráját abban a végsőkig ragyogó szempárban. És nem maradt már más, csak a mennydörgő némaság. Az sötétségen át kongó üresség. Újabb reszketeg sóhaj hagyta el remegő ajkait. A lelkét tépő és a szívét mardosó elviselhetetlen fájdalom eltűnt. Talán sosem volt... és már sosem lesz. Mert Dean már nem érezte.
Dean Winchester már nem érzett semmit.
Örökre nem.

Inspiráció:
Balázsovits Edit - Örökre nem

*nos ez egy NAGYON régi kis szösszenetem - kb 8-10 éves lehet úgyhogy úgy is kezeljétek :D*

Extra tartalmakért kövessetek bátran instagrammon: