Az a kis teázó (AOT ff.)

2.fejezet

-Láttam azt ahogy harcolsz.-nézett a szemembe Levi hadnagy.

-Lili-san. Én még mindig szégyellem magam, az apád miatt. Az én hibám volt.

-Jaj, nem a te hibád, Erwin-kun!-néztem rá aggógó arccal.-Az apám felelőtlensége nem kell, hogy a te lelkeden száradjon....Plusz... Anyám már talált valaki mást.

-NA!-nézett mindkettőnkre Levi mérgesen.-Nem most kell az érzelmi kitöréseket lerendezni!

-Gomen. De amúgy eredetileg miért is akartatok beszélni velem?

-Azt akarjuk, hogy gyere velünk.

Hirtelen porceláncsörömpölést hallottunk, aztán amikor a hang irányába néztünk, láttuk Saichi könnybe lábadt szemeit. Hátat fordított nekünk, és kirohant a konyhába. Utána akartam volna rohanni, de összeestem. Szépen lassan elsötétült előttem a világ. És akkor megrohantak az emlékek is.

"Te tényleg nem foglalkozol sosem a következményekkel?" hallottam anyám hangját a szobából. "De igen!"tiltakozott az apám. "Csakhogy én ez szeretnék lenni! Ezt szeretném csinálni!" Hirtelen anyám kirontott a szobából, meglátott engem, és sírva fakadt. Apám is kilépett ugyan abból a szobából, zöld köpenyben, egy szárnnyal a hátán. Teljes katonai öltözetben volt. Leguggolt mellém, és rátűzött a felsőmre egy kitűzőt. Majd megpuszilta az arcomat, és odament anyámhoz. "Sajnálom, drágám. Tudod, hogy nagyon szeretlek titeket, de éppen ezért csinálom." "Hiányozni fogsz. Szeretlek." Ezzel kilépett az ajtón, és soha öbbé nem is tért vissza. Meghalt a falakon kívül, a Felderítő Egység soraiban.

Hirtelen egy erős ütést éreztem az arcomon, és rögtön felpattantak a szemein. Levi hadnagy hajolt felém, kifejezéstelen arccal. Annyira ismerősnek tűnt ez a kifejezés...

-Lili-san, jól vagy?-Kérdezte Erwin.

-Aha... Basszus, a fejem! Már megint összeestem.. Saichi hol van?

-Itt vagyok Lil. Már megint láttad..?

-Igen, de most tisztább volt..- visszazuhantam a földre, és lendületesen a kezembe temettem az arcom, a hátamon feküdve.

-Miről van szó? Beavatnátok még ma?

-Lilinek egy időre kiestek az emlékei az apjával kapcsolatban, és folyamatosan jönnek vissza.

-Minél tisztább az emlék, annál durvább következményekkel jár. ... meddig voltam kiütve?

-Kábé húsz percig. Miért? Van az időnek valami jelentősége?

-Ez volt eddig a leghosszabb idő, amíg nem volt eszméleténél.

Megéreztem egy kis szőrgombócot a kezemhez dörgölőzni, és hallottam a dorombolását. Felültem, és megsimogattam.

-Szia, Amore.

A dús fekete bundájú macska hálásan dorombolt, miközben simogattam, majd rámemelte csillogó sárga szemeit. Aztán egy halk nyávogással odament a mellettem guggoló Levi hadnagyhoz. Nen lehetett semmilyen érzelmet leolvasni az arcáról. Legalábbis másoknak. Nekem személyes tapasztalataim vannak az "én nem mutataom ki az érzelmeimet, mert túl kemény vagyok" féle emberek arcának olvasásában. Láttam a szemében egy amolyan csillogást, ami az első találkozásnál kialakult kötődést jelentette. Megsimogatta a cicát, majd leült, és hagyta, hogy az ölében összegömbölyödjön a hálás kis szőrgombóc.

- Nagyon aranyos cicád van..
-ÚÚ, HAD SIMOGASSAM MEG ÉN IS, LEVII, ENGEDJ IDEE!-furakodott mellé Erwin, és ő is megsimogatta Amorét.

Hirtelen kicsapódott a teázó ajtaja, és egy gyerekkiáltást lehetett hallani.
-Onee-chaaan! Szia, Onee-chan!
-Rose, állj már meg, ne rohanj csak úgy be a nővéred teázójába!

Ránéztem a két váratlan vendégre, és utána a többiekre is.
Saichi mosolyogva integetett nekik, és Erwin is illedelmesen köszönt nekik.
Viszont Levi szeme hatalmasra tágult, a szája enyhén megremegett, miközben egy kicsit nyitva is volt döbbenetében.

- T- te meg mit csinálsz itt...? Ez meg mit jelentsen? Te hogy... Miért...