Az a kis teázó (AOT ff.)

4. fejezet

-Kérlek, Lili, ne halj meg!
-Nem fogok, ne aggódj. Viszont most haza megyek, és összepakolom a cuccaim. Három nap múlva kezdődnek a katonai tábor kiképzései. Addigra oda kell érnem.
Kisétáltam a kis helyiségből, és elindultam a házunk felé. Kenny már biztos hazaért már. Elmondta anyának, anya meg tiszta idegbeteg.
Amikor odaértem a házhoz, anyám már az ablakban álldogált. Amikor odaértem, egy gyors mozdulattal elhúzta a függönyt.
Beléptem a házba, és anyám Kenny mellett ült az asztalnál.
Gondterhelt arccal néztek, miközben én is leültem. Hirtelen anyámból kitört a sírás.
- Ugye nem képzeled, hogy elengedlek?! Mégis milyen okokat tudsz mondani, hogy elengedjelek??! 

-Mert ez az én életem, és én akarom eldönteni, hogy bátor leszek, vagy takarmányként élek!

-Nehogy azokat a szavakat használd, melyeket apád is a fejemhez vágott, mikor elhagyott minket, és meghalt a falakon kívül! Feleslegesen!

- Ne mondj mégegyszer ilyet előttem! Apa nem feleslegesen halt meg, és ezt te is tudod! De nem számít. Mert ha ő nem is, és úgy fogok meghalni, hogy nagy dolgokat értem el! Én addig fogok harcolni, ameddig csak bírom! Megyek. Összepakolok.
- Lili. Tudom, hogy elmész, és az is tudom, hogy nem tudlak megàllítani... De kérlek, ne halj meg. Ez az egyetlen kérésem. Most menj, és pakolj össze.. Màr csináltam vacsoràt. Legalàbb az utolsó vacsoràdat töltsd el itthon, boldogan..
- Anya.. Tudod, hogy vissza fogok térni élve. Büszke leszel rám.

Bementem a szobàmba, és elkezdtem összepakolni. Ruhàk, és néhàny könyv, a kedvenc pàrnâm... Minden nagyon hiânyozni fog.. Viszont jelentkezni akartam a Felderítőkhöz, màr nagyon kicsi korom óta. Olyan rég óta, hogy én magam sem emlékszem. Amióta apa elment. Azóta bosszút esküdtem. Nem fogom megszegni az esküm.
Miközben gondolataim magàba szippantottak, és nem figyeltem, a húgom bejött a szobàmba.
- Onee-chan..? Tényleg elmész? Vissza fogsz jönni?
- Igen. Elmegyek. De vissza fogok térni. Megígérem. - ràmosolyogtam, biztatóan. Visszamosolygott.
- Tudok segíteni valamiben..? -anyukàm bekukucskàlt az ajtón, félve.- Szívesen segítek..!
- Igen, örülnék neki, Anyu..! Szívesen làtlak most itt!
- Kicsim...- kezdett bele anyukàm.- Tudod, hogy nagyon szeretlek.. Ugye..? - vàlaszképp bólintottam, és ő folytatta.- Szeretném, ha ez mindig nàlad lenne. Apàd hagyta hàtra, ée mondta, hogyha elég érett leszel, adjam neked oda.
Àtnyújtott nekem egy nyaklàncot. Gyönyörű smaragdzöld kő volt egy ezüstfoglalatban. A smaragdban egy pàr szàrny volt.  A Szabadság Szàrnyai.. A Felderítők jele.. Megdöbbenve néztem édesanyám szemeibe, amik félelmet, reménykedést, és ezer màs érzelmet mutattak. Hirtelen elkezdtek patakokban folyni a könnyeim.
- Anya..én.. Köszönöm..

Igen, ez elég rövid, és szomorú lett. És elég unalmas is.. De ígérem, hogy nemsokà elkezd érdekesebb lenni.
Lilka-cjan ^_^