Green Smoke | Avengers ff

3.fejezet: Lucy Lopez

-Lucy szemszöge-
- reggel-

A hat órai kelés, mindig is életem legnehezebb dolga volt. Szívesebben maradnék egész nap ágyban, mint, hogy bemenjek dolgozni. Nekem kell az az egy plusz óra, arra, hogy elkészüljek. Nem azért, mert órákig válogatok, hanem mert nekem az elkészülés, az a felébredést is jelenti, tehát miután kb 15 percet fetrengtem az ágyban, és viszonylag ébren vagyok, általában elmegyek fürdeni. Majd felöltözök, ezek után reggelizek, csinálok salátát magamnak, hogy a munkában is ehessek majd valamit. Fogmosás, fésülködés, minimális smink, inkább csak alapozó, és szájfény, hogy ne nézzek úgy ki mint egy múmia. Ezek után pedig elindulok. Nem pár perc eljutni a munkahelyre, a másik tényező, hogy nem szeretek elkésni. Ennyi a lényeg.
Ez a nap is teljesen átlagosnak indult, már amennyire a mi életünk normálisnak mondható úgy, hogy képességeink vannak. Mondjuk még jelent pillanatban csak fekszek az ágyban és próbálok felébredni, meg összeszedni a gondolataimat. De egyik sem akar megvalósulni. Gyakorlatilag a mai nap még el se indult. A plafont pásztázom, amúgy elég furcsa plafonunk van. A gipszkartonon ilyen fura ábrákkal van tele. Azokkal eléggé el szoktam szórakozni, mert mindenféle ábrát belelátok, például egy ember fejet vagy egy hörcsögöt akár. Talán ezen meglátszik az, hogy annyira mégsem vagyok felnőtt.
De végül azért erőt vettem magamon és kimásztam az ágyból. Kendallal külön szobánk van, az én szobám fala kék, egy asztal, egy szék és egy könyvespolc van bent. Míg Kendall szobájának fala halványzöld, viszont ugyan azok a bútorok vannak bent. Én akartam még régebben, hogy külön szobánk legyen, mert én rendmániás vagyok, és Kendall... hát ő az aki miatt folyamatosan rendetlenség volt a közös szobánkban, meg úgy az egész lakásban. Általánosságban, sőt inkább mindig én pakoltam össze amikor közös szobánk volt, mert Kendall mert még kisebb volt. Így meg lett az előnye a külön szobáknak, mert hogy édes drága hugocskám is megtanult összepakolni maga után. Egyúttal a hátránya is megvolt, mivel Kendall nagyon sokáig nem tudott egyedül egy szobában aludni, és mindig rémálmai voltak. Olyankor átjött hozzám és befeküdt mellém aludni, ebből persze mindent csak reggelenként vettem észre, ha nem éppen arra keltem fel, hogy az egyik végtagja hozzám csapódott. Elférnénk még egy ágyban ez ilyenkor sose okoz gondot. Inkább az okozza a bajt, hogy nem éppen kellemes érzés, az, hogy éppen legédesebb álmod alszod de valaki teljes erővel a semmiből orrba vág, vagy gyomorszájba rúg véletlen.
Gyorsan megcsináltam a reggeli rutinomat amit már említettem, készen állva indultam volna, de előbb még úgy gondoltam, hogy benézek Kendallhoz, hogy azért még életben van e. Benyitottam a szobába, majd nyugtáztam, hogy él és még alszik az egyik plüss állatát szorongatva. Egy teknős plüss állat, amit még anyától kapott. Mindig azzal alszik. Sőt ha éppen itthon van akkor hordozgatja magával a lakásban. Nem akarja letenni, ami érthető, mert nagyon kevés dolog van amit anyáékhoz tud kötni. Emlékszem, egyszer elszakadt a plüss teknős és nagyon sírt, majd rájött, hogy nem old meg semmit a sírás, szóval fogott tűt és cérnát és megpróbálta megvarni. Akkor vart életében először, szóval elég sokszor megsebezte magát, de nem foglalkozott vele. Kitartóan varta és sikerült is neki. Mondjuk utának ki kelett mosni, mert csupa vér lett, de neki megérte. Azután sokkal jobban vigyázott rá, és bármilyen szakadást látott, egyből megvarta bárhol volt, mivel mindig volt egy ilyen hordozható varrókészlete. Kendall elég kitartó személy, és ezt csodálom is benne. Én nagyon hamar fel szoktam adni a dolgokat, de olyankor a hugom mindig ott van mellettem és biztat, hogy igenis megéri egyes dolgokért kitartónak lenni. Amiben egyet is értek, csak én kevésbé vagyok annyira türelmes, hogy kitartóan foglalkozzak valamivel. Meg mondhatjuk, hogy lusta is vagyok hozzá, de ezt inkább nem szeretem beismerni.
Mosolyogva néztem pár másodpercig ahogy alszik, majd úgy döntöttem ideje lenne elindulni, szóval így is tettem. Szokásos reggeli dugó volt mindenhol, körforgalmaknál, lámpáknál. De a kedvencem, hogy mindig ilyenkor akarnak mindent megcsinálni. Metróvonal újítás, ezért pótlózgatnak az emberek, így még több jármű van az úton. Nyírják a füvet az út mellett szóval egy sávot terelnek. Mondom, hogy korán kell elindulni, hogy ne késsek el. Mindig busszal megyek, mert majdnem, hogy a lakásunk előtt van a buszmegálló, a másik pedig pár méterre a munkahelyem mellett. Úgy nagyjából fél óra beérnem, ha csak dugó van nem pedig valamilyen baleset, és mivel nyolcra kell bent lenni, felöltözve egyenruhába, ezért hétkor elindulok, így még a legrosszabb esetben is időben beérek.
Mikor kiléptem az utcára megcsapott az a kellemetlen utcai szag. A sok kocsi benzin meg az egyéb ilyen tömör bűz. Hát na, semmi se lehet tökéletes. A legjobb pillanatban jöttem ki, mert a busz éppen akkor kanyarodott be az utcába, szóval lesétáltam azt a két métert a buszmegállóig, majd felszálltam a buszra aztán leültem, mert találtam egy helyet. Elővettem egy könyvet és olvastam, általában ilyenkor szoktam csak olvasni, mert otthon inkább a házimunkát csinálom, így nem igazán marad időm rá, csak itt.
Olyan 30 perc alatt tényleg be is értem az étterembe. Mondanám azt, hogy annyira nem rossz itt dolgozni, de nem lenne igazam, mert borzalmas a munkahelyem. A mai nap is mindenki ordibált a másikkal, nekem meg elegem lett és szimplán előbb eljöttem. Mikor kiléptem az ajtón, utánam ordibáltak, hogy majd akkor kirúgnak ha előbb hazamegyek. Viszont tudom, hogy nem rúgnak ki, mert így is kevesen dolgozunk bent, nem tudnának még egy embert mellőzni.
17 évesen nem dolgoznom kéne hanem szórakozni járni meg minden más... De valakinek Kendallnak is gondját kell viselnie, miután Andrew csak úgy elment. Megígérte, hogy majd visszajön, de hát nem éppen történt meg ez eddig.
Már egy ideje sétáltam mikor észrevettem, hogy Kendall hív.

- Igen hugi? - vettem fel a telefont.

- Siess ide a Stark toronyhoz... Valami fura érzésem van, hogy most már tényleg harcolnunk kéne, hiába mondta Andrew bácsi, hogy ne. - hadarta Kendall.

- Oké, sietek, pár perc és ott vagyok. - mosolyogva letettem a telefont, majd bementem egy csendesebb utcába ahol épp nem volt senki és a képességemet kihasználva rózsaszín köd közepette, láthatatlanná váltam, majd így elkezdtem rohanni a Stark torony felé.
Közben felnéztem az égre, és megláttam, hogy egy iszonyat nagy lyuk éli életét ott, amiből valami repülő hajók jönnek elő, nem éppen békés szándékkal. Lövöldöztek, épületeket rongáltak. Aztán előre néztem, a mellettem elhaladó emberek is futottak, csak az ellenkező irányban. Megálltam a sarkon, mert Amerika kapitányt láttam az út túloldalán, ahogy embereket menekít a környékből. Majd realizáltam, hogy Kendall vár rám, így odafutottam hozzá.

- Itt vagyok! - mondtam mosolyogva, és Kendallra néztem, aki kicsit összerezzent, majd körbe nézett és elmosolyodott.

- Lucy, lehetne, hogy nem szórakozol és visszaváltozol?

Halkan felnevettem, majd visszaváltoztam a rózsaszín köd pedig ellibegett a messzire, mire utána néztem.

- Utálom a rózsaszín... -fintorogtam.

Kicsit nem fernek találom, hogy Kendallnak a kedvenc színe a zöld és ő úgy lesz alakváltó, míg én láthatatlan, rózsaszín köd mellett amit kifejezetten utálok... Lehet, hogy amúgy csak emiatt utálom.

- Igen, ezt már vagy három ezerszer hallottam. -nevetett fel a hugom. - De siessünk.

Majd megindultunk fel a Stark toronyba.

|Tádám igy 3/4 év után itt a következő fejezet. Megpróbálok innentől kezdve aktívkodni, de az iskola mellett nem annyira nyönnyű|