Verses kötetem

Bánatom

Napról napra ülök a szobában,
Egyedül, vérbe folyó magányban,
Az igazi fájdalom, nem látszik,
Az ember eltakarja, magába rejti,
Csak ül, és némán hallgat róla,
Míg belülről, egészen szétmarcangolja,
Érzi hogy fáj, felemészti,
De tartja magát, kívülről senki nem sejti,
Mosolya mögött, mi is leledzik,
Nem hallják halk suttogását,
Ezernyi Néma segélykiáltását,
Nemtudják, nem érzik mély fájdalmát,
Hogy az üresség, egyre csak nő benne,
Láthatatlan könnyeit hullajtja a földre,
Örjöng, visít, tombol az elméje,
Egyre gyakrabban jön elő a gondolat,
Hogy ennek az egésznek vége szakadhat,
Csak egy pillanat műve lenne,
S fájdalmának, véget vethetne,
Eltűnne minden, csendben elillana,
S mégcsak senkinek, felsem tűnne hiánya,
Töpreng, odaát, milyen lehet,
Talán, minden fájdalma megszűnhet,
S reméli, odafent, talán más várja,
Itt Nem talál kiutat, szorítja börtöne zárja,
De ott,túl,nincsenek lakatok, melyek elzárják
Lelke mindörökké járná a rónák végtelen táját.