Mit látok én?[ Befejezett ]

2

Saphed (Szafed)

Óvatosan osonok a magas fűben. Egy gazella csapatot figyelek egy jó ideje már, nem sok sikerrel. Vadászatomon fehér valóm sem segít. Lapulok, kivárok és ugrok.
Sikerült! Elkaptam!
Ám megint elkövetem azt a hibát, hogy a szemébe nézek. Az a rémült, reszkető tekintet. Nem tudom megtenni! Bármilyen éhes is vagyok, egyszerűen nem megy!

Saphed vagyok egy 17 éves omega párduc, aki falkája egyetlen túlélője, és az se leszek sokáig, ugyanis tényleg, képtelen vagyok megölni valamit magamnak. Eddig is csak döghúson éltem, lassan két éve. Nem tudom hogy csináltam, ne kérdezze senki, de azóta is egy falkát keresek, akinek jól jön egy férfi omega. Annyi előnyöm van, hogy a férfi omegák gyakrabban szülnek alfákat és erősebbek vagyunk a női omegáknál, így könnyebb minket megtartani.
Szinte szédülök az éhségtől. Lassan már ott járok, hogy az sem érdekel, ha kegyetlenül bánnak velem, csak segítsen már valaki!
Sikertelen vadászaton után elindulok új prédát keresni. Kis keresgélés után megéreztem a nyers hús szagát. Éhesen kezdem keresni az illat forrását, egyre jobban morgó gyomorral. Ahogy meglátom, az ételt, gyanú merül fel bennem. Csak egy darab hús hever, simán a földön, ha jól látom egy comb. Fura, hogy csak így egymagában terpeszkedik itt, de ezzel nem törődve óvatlanul rávetem magam és elkezdem falatozni.
Mikor egy bizonyos mennyiséget megettem, zörgésre leszek figyelmes, majd csak azt veszem észre, hogy rácsok vesznek körül.
Egek! Ez itt egy ember alkotta csapda! Tudtam, hogy furi az a husi! Most vajon mit tesznek majd velem? Kezdeti félelmem kezdett elhatalmasodni rajtam, és párduc módjára elkezdtem hívni az alfákat. Normál esetben a sajátomat kéne hívnom, de mivel nincs olyanom, így aki kapja marja alapon bárki jöhet. Nagyon sok ideje „sírhatok" már, de nem jön senki. Kezdek ténylegesen emberi módon is sírni. Már sötétedik én pedig itt vagyok egy félig megevett husival nyílt terepen, kitéve minden veszélynek és a hidegnek. Mondjuk van még kajám és a rácsok megvédenek, de akkor is. Hideg van.

Kicsivel sötétedés előtt hangokat hallok. Jön egy fényes valami, amiből emberek szállnak ki és csodálkozva néznek le rám. Én nem merek rájuk nézni, csak reszketek a félelemtől és a hidegtől. Majd az egyik legugol elém és megszólít.

- Szia kicsike. Hát te mit keresel itt? – Kis gondolkodás után válaszoltam neki. Úgy néz ki nem akar bántani és talán, ha elmondom neki a helyzetem segít, legalább falkát keresni, hiszen az emberek mindent tudnak.

- Éhes voltam. – Mondom halkan, félve, lehajtott fejjel.

- Hol van a falkád? Ők nem adnak enni?

- Nincs falkám. – Suttogom a sírás szélén. A könnyeim már meg is eredtek. Az ember felállt, beszélt még a másikkal, majd felemelték a ketrecet velem együtt és a fényes mozgó valamijükre tették. Mondanom sem kell pánikba estem.

- Ne! Mit csinálnak velem? Kérem ne! Ne bántsanak kérem! Kérem, kérem... - Sírtam és még hangosabban kezdtem hívni egy alfát, hátha meghallja, de semmi választ nem kaptam. Az emberek rögzítették a ketrecet, közben pedig próbáltak megnyugtatni, több-kevesebb sikerrel. Mire végeztek én is kezdtem lenyugodni. A szívem már nem dobogott olyan hevesen és a lélegzetem is kezdett helyre állni, ám hirtelen ez a guruló izé hangosan felmorajlott és megindult. Annyira megijedtem, hogy összekuporodtam és hangosan elkezdtem sírni. A félelem feromonjaimat, szerintem már hét zebraüldözésnyire (kb 10 km) innen is lehetett érezni, de senki sem jött segíteni. Be kell látnom a nyilvánvalót. Egyedül vagyok. Egy falka sincs már ezen a területen.

Miközben vittek az emberek a sötétben én elaludtam a kimerültségtől. Mire felkeltem, már simára csiszolt szögletes barlangban voltam, aminek az elején rácsok voltak. Ébredésem után jobban megnéztem, mi van a rácsok mögött. Rájöttem, hogy egy simára csiszolt zárt barlangba vagyok, aminek oldalra nyíló kijáratot és négyzetes vészkijáratokat csináltak, amiket valamiféle átlátszó anyaggal fedtek le (ház XD). Emberek is voltak bent. Fura alakú fákon ültek és beszélgettek egy mégnagyobb fura fára könyökölve. Megmozdultam, mire valami megcsörrent. A hang irányába fordulva láttam, hogy egy erős hideg indaszerű valami van a barlang falába erősítve, aminek a másik vége a nyakamban lévő bőrkarikához van hozzákötve. Megpróbáltam leszedni, de nem jártam sok sikerrel. Mikor már feladtam és hagytam az egészet a fenébe, akkor vettem észre, hogy az emberek figyelnek engem. Egyből összehúztam magam és alázatosan néztem rájuk. Egy kicsit szemeztek velem, aztán folytatták a beszélgetésüket, valami állatkertről meg pénzről, amit én nem értettem. Egy nyelvet beszélünk, de mégsem értem, hogy mit mondanak. Ekkor megkordult a hasam. Körbenéztem, de csak egy nagyon kicsi szürke vizes tavat találtam. Furcsa volt, hogy tó létére ennyire magasan van, meg, hogy ilyen kicsi vízmennyiséget nem szív fel a föld, de azért odahajoltam és kiittam a tartalmát. Mikor elfogyott a vizem újra körbenéztem étel után kutatva, de nem találtam semmit.
Az emberek elfogtak, tehát mostantól ők felelősek értem és a kajámért is. Miért nem adnak enni? Szólnom kéne nekik, de nincs sok merszem hozzájuk szólni. Annyira bele vannak merülve a beszélgetésbe, mi van, ha amúgy adnának, de megharagszanak, mert beleszóltam a beszélgetésükbe és ezért nem adnak enni? Akarnak egyáltalán enni adni, vagy azért fogtak el, hogy halálra éheztessenek? Ilyen gondolatok közepette bámultam őket. Már épp szóra nyitottam volna a számat, mikor akkorát kordult a gyomrom, hogy szerintem a barlangon kívül is hallották. Az emberek rámnéztek, én pedig kérlelőn a szemükbe. Az egyik sóhajtott és elment valahová. Mikor visszajött egy kicsi szürke tavat tartott a kezében... hordozható tó... mit ki nem találnak az emberek. Viszont a tóban most nem víz, hanem husi volt. Izgatottan néztem az ember kezében tartott finomságokat, a gyomrom pedig ismét megkordult. Az ember kivett egy darab husit a tóból és benyújtotta a rácsok között. Óvatosan elvettem és villámsebességel pusztítottam el. Ezután kérlelően néztem vissza az emberre, hogy adjon még, mert még mindig éhes vagyok. Ő pedig készségesen nyújtotta a következőt, egészen addig, míg a tó ki nem ürült, ezzel pedig évek óta most először jól is laktam. Hirtelen nyugodtság és biztonságérzet fogott el. Ha az emberek megtartanak, biztonságban leszek és mindig lesz mit ennem. Vajon mit adhatok nekik cserébe? Ezen gondolkodva aludtam el ismét, végre nyugodtan és békésen.

timeskip

Nem tudom mennyit alhattam, de mikor felébredtem egy másik barlangban voltam egy fehérruhás emberrel. A végtagjaim valami fura izéhez voltak rögzítve. Puha volt, de masszív. Kezeim a fejem mellett, „megadom magam" pózba, lábaim pedig terpeszben, mintha csak egy alfának ajánlanám fel magam. A fehér ruhás ember odajött hozzám és elmagyarázott néhány alapfogalmat. Így már pontosabban le tudom írni. Egy vizsgáló asztalhoz vagyok láncolva egy orvosi szobában és engem az orvos most meg fog vizsgálni, utána pedig elvisznek egy állatkertbe, ahol van egy kisebb falka az én fajtámból. Elmondta, hogy van ott egy alfa, de nincs omegája és szörnyen unatkozik, így az emberek úgy gondolták jól fogok jönni neki. Milyen kedvesek...

Miután mindent elmagyarázott az orvos, akit amúgy Harinak hívnak „megvizsgált", vagyis lényegében letapizott és az alsóbb részeimbe dugdosott mindenfélét és fogdosta is őket. Mondanom sem kell, mikor mellkasomhoz ért, már akkor sírtam. Onnantól kezdve végig sírtam és remegtem, de akárhogyis könyörögtem, nem hagyta abba. A tapizás végén belémszúrt néhány tűt, mondván ez gyógyszer amitől nem leszek beteg, majd jött még néhány ember és a nyakamra tettek egy nyakörvet, ami lánccal négy helyen egy ketrec belsejéhez volt rögzítve. Még mindig sírva feküdtem el benne és éreztem, hogy megindulunk a szürke folyosón. Átvittek egy rácsos ajtón, majd elengedtek. Az ajtó bezárult én pedig a rácsokra tapadtam. Haza akarok menni, de ha jobban belegondolok, ott csak éhen halok... nincs hova mennem. Mégis miért akarok ennyire elmenni innen? Hova mennék? Nincs senkim és semmim. Ezekre a gondolatokra fogott el a keserves sírás, ám hirtelen egy fejet éreztem a nyakamnál.