Truly Madly Deeply - Oscar Piastri

fourth || oscar

Sisakrostélyomat lehúzva minden külvilági ingert elzártam magamtól, s csak a lámpák kigyulladására koncentráltam, meg persze arra, hogy biztonságban túléljem az első pár kritikus kanyart. A kitűzött célt teljesítettem, ám jó pár helyet vesztettem is, így úgy éreztem, ideje összeszednem magam, mert képes vagyok rá, s szép lassan elkezdtem becserkészni előttem autózó pilótatársaimat. Az idő telt, én pedig már a pódium legalsó fokának megelőlegezett helyén vezettem, és tudtam, hogy a gumijaim már majdnem elfogytak, a mögöttem lévő Dan Ticktum pedig rohamosan közeledett, de ennek ellenére nem mondhatnám magam pilótának, ha nem harcolnék a végsőkig. A pozíciót már szinte majdnem átvette tőlem de én nem hagytam, akartam azt a dobogót, így beletapostam a gázba, melynek következtében beleütköztem a Carlin bal hátsó kerekébe, és tehetetlenül pördültem ki mind a pályáról, mind a versenyből.

Dühös voltam magamra, dühös voltam az ellenfelemre, sajnáltam, hogy csalódást okoztam a csapatnak, tehát összességében mindenféle negatív érzés kavargott bennem.

Természetesen a sisakomat fejemen hagyva sétáltam el egyenesen a garázsig, ahol körül sem nézve bocsánatot kértem mérnökömtől, ledobtam kesztyűimet a földre, s bezárva magam a pihenőszobámba, leültem a kanapéra. A fejem feletti tévén épp véget ért a futam, s ment az örömködés Bryan Tyler híres "F1 Theme" száma alatt, mire én csak mégnagyobb csalódottságot éreztem.

Végül feltápászkodva magamhoz vettem egy üveg jéghideg vizet, amikor éles kopogás hangja terítette be a szobát, így kénytelen voltam kitárni az ajtót, melynek túloldalán a mosdós - incidenses lány állt. Basszus, még a nevét sem tudom.
- Ezeket elejtetted, és gondoltam kellenek még a jövőben, úgyhogy megmentettem őket a koszos cipőtalpaktól - nyújtotta felém neon - fekete kesztyűimet, melyeket egy kis leblokkolás és megilletődés után átvettem tőle.
- Ó, köszönöm - bólintottam és végül egy apró félmosolyt is megeresztettem annak ellenére is, hogy nem voltam jó kedvemben, csak hogy ne higgyen akkora orbitális bunkónak.

Úgy tűnt, hogy a lány tényleg csak ezért jött és már fordult is meg, mire észbe kaptam, hogy ezt nem hagyhatom ennyiben - várj, igazából rájöttem, hogy még nem is tudom, hogy hívnak - na szép Oscar, ennél bénábban nem is kérdezhetted volna meg a lány nevét.
- Iana vagyok - mutatkozott be, csillogó smaragd szemeivel engem fürkészve, melyekről be kellett vallanom, hogy gyönyörűek voltak.
- Oscar, gyere, átnézzük az adatokat - hajolt be hirtelen a lány mellett Paul, az egyik fiatal mérnöksrác, mire bólintottam egyet, s újra Ianára néztem.
- Úgy tűnik, szólít a kötelesség - intettem fejemmel a meeting szoba felé, ahol már szinte az összes illetékes összegyűlt.
- Menj csak - állt félre az útból, ám mégegyszer szólásra nyitotta száját, kissé félénken - és sajnálom a mai futamot, de remélem, nem hibáztatod magad miatta!

...

A meeting után körülbelül egy óráig segítettem a srácoknak összepakolni, mely szerencsére elterelte figyelmemet a verseny után érzett kudarcról, majd fáradtan somfordáltam ki edzőmmel együtt bérelt autómhoz, hogy minél hamarabb hotelszobám otthonos környezetében találhassam magam.
Mikor ez végre valahára megtörtént, egyből vettem egy forró zuhanyt, s felkapva egy melegítőt, és Alpine feliratú fehér pólómat bevetettem magam ágyamba. Akármennyire is próbáltam végiggondolni magamban, hogy mi  történt ma, szemeim elé mindig bevillant a visszafogott, smaragd szemű lány képe, s egy idő után feladtam a küzdést kiváncsiságom ellen. Zsebemből előkaptam telefonom, majd rányomva az Instagram ikonra, kikerestem Robert nevét, majd egy FBI ügynököt megirigyelve beírtam követettei közé az "Iana" nevet, s hopp, már meg is volt a lány profilja.

Képeiből már kapásból megtudtam, hogy Iana norvég, holott akcentusából ezt nem igazán szűrtem le, majd pár perc vacillálás után végül rányomtam a "follow" gombra, s végleg lefeküdtem aludni.

...

Nevetve emeltem magasba a kezem, miután elsőként szeltem át a célvonalat a kissé már megviselt go-karttal, majd kipattanva belőle egyből odaszaladtam a "veszteshez".
- Azt hiszem nyertem - vigyorogtam önelégülten Chrisre, aki válaszképp csak megforgatta szemeit.
- Azt hiszem legközelebb ezt visszakapod - szenvedte le magáról a Bahreini kart pálya piros színű overállját, s nem sokkal később én is követtem őt eme cselekményben - te most hazamész Ausztráliába?
- Nem - ráztam meg fejem hevesen - nincs az a pénz, hogy megint két hét karantént végigüljek.
- Mondjuk ez logikus - bólogatott a fiú, beülve mellém az éjfekete Renaultba - én hazamegyek Svájba.
Pár perc autóút után már vissza is értünk a hotelbe, s miután elköszöntem Alpine - junior barátomtól, nekiálltam pakolni, hogy az esti Bahrein - Velence járatot kényelmesen elérjem, mellyel a csapat nagy része ment.

Végül kissé sietősen, de kijutottam a reptérre, magam után szenvedve két bőröndömet, majd a biztonsági vizsgálatokon sikeresen átjutva körülnéztem, hátha megtalálom csapatom tagjait.

René, Paul, és még páran az egyik híres kávélánc boltjának sorában álltak, így folytattam a forgolódást, mígnem szemeim megállapodtak a két lányon.

Egy kis vaccillálás után észbe kaptam, hogy majdnem húsz évesen nem lehetek ennyire szánalmas, majd nagy léptekkel oda sétáltam Robert /azthiszem/ szőke barátnőjéhez, s a mellette ülő, göndör barna fürtökkel rendelkező Ianához.
- Sziasztok, nem baj ha csatlakozom hozzátok? - mutattam a kissé kényelmetlen, kék színű ülőalkalmatosságra, majd miután a két lány meglepődve bólintott, le is huppantam Iana mellé. Telefonomat előhúzva zsebemből úgy tettem, mint ha ott sem lennék, ám mivel a két korombeli meg sem szólalt, sóhajtva fordultam feléjük - nos, azt hiszem ideje lenne megismernünk egymást, mert eléggé távoli idegenek vagyunk, annak ellenére, hogy egy helyen dolgozunk.
- Támogatom - bólogatott a szőke lány - én már sokat hallottam rólad, de gondolom ez fordítva nem így van úgyhogy, Paula vagyok.
- Viccelsz? - mosolyodtam el, megrázva az erősen francia akcentussal rendelkező lány felém nyújtott kézfejét - Robertnek néha be nem áll a szája rólad - Iana meghallva mondatomat aprót kuncogott, ezzel kényszerítve arra, hogy rávessem pillantásomat. Barna tincseit egy fekete baseball sapka fedte /valószínűleg az általam okozott seb miatt/, hosszú szempillái pedig szépen keretezték hatalmas, fáradt zöld szemeit, melyek hol Paula, és hol köztem cikáztak. Valami, amelyet nem tudtam megfogalmazni, különlegessé tette, és egyre több körülötte eltöltött másodperc után azt éreztem, nekem meg kell ismernem őt, és meg kell tudnom, mi az, ami lenyűgöz benne. Gondolkodásmenetemet a a hatalmas reptéri képernyőn felvillanó  értesítés szakította meg, mely azt jelezte, hogy a kapu kinyílt, s hamarosan már a gépre is felszállhatunk.

Egyrészt kissé elszomorított az információ, hiszen itt volt az alkalom, hogy normálisan beszélgetni tudjak az egyre jobban elmémbe férkőző lánnyal, másrészről viszont ott volt bennem a remény, hogy valahogy odakeveredhetek majd a gépen mellé.

Végül miután felcammogtam a hatalmas KLM gép business class szekciójába, szomorúan villant be, hogy mivel ebben a csapatban én vagyok az egyik főszereplő, engem mindig kiemelkedő bánásmódban részesítenek, így a Prema vezetőivel együtt míg én az egy fokkal kényelmesebb, és elszigeteltebb részlegen utaztam, a csapat "mezei" tagjai a normál osztályon foglalták el helyeiket, eléggé távol tőlem.

Basszus, nem gondoltam volna, hogy lesz olyan pillanat, amikor megbánom ezt a különleges bánásmódot.