Te vagy rá a gyógyírem (Larry Stylinson ff)

1

Erre, kérem. -Követtem a szőke kontyos nőt a hosszú folyósón. Léptei gyorsak és határozottak voltak az enyémekkel ellentétben. Nagyon jól be lehetett látni az oldalt elhelyezkedő irodákba az átlátszó üveglapokon keresztül, amikről a reggeli nap sugarai mohón tükröződtek vissza a fényforrás irányába. Az alkalmazottak legtöbbje őrülten gépelt, és szüntelenül pásztázta a géphez hozzádugott monitorokat. Mintha csak robotok lennének. Kezdtem egyre jobban elfáradni, és minnél tovább mentünk annál több lámpa adta meg magát a mennyezeten. Úgy látszik az épület ezen szárnyában hébe-hóba cserélik csak ki a körtéket. Már csak egy rozoga, nyikorgó lépcső és egy ajtó választott el szorongásom fő okozójától, még sosem féltem ennyire. Vagy csak pillanatnyi gyengeség lenne?

Kifújtam a levegőt, és elszántan nyitottam ki rémálmaim kórtermének ajtaját, ami mögött Dr. Sebastian Brown várt egy halvány mosollyal az arcán. A szívem még mindig kegyetlenül dobogott, a torkom ki volt száradva, már a nyelés sem segített. Váltottunk már szót, majd remegő kézzel a boríték felé nyúltam, de mielőtt kibontottam belenéztem az orvosom szemébe, tőle pedig egy bíztató pillantást kaptam visszajelzésül.
Most vagy soha, Styles. Ne szarj be. Ne most.
Lassan feltéptem a kopertát, majd kivettem belőle a gondosan összehajtogatott hangot.

Rákos vagyok.

Elhatalmasodott rajtam a pánik, amit valószínűleg külső szemlélőként is elég könnyen észre lehetett venni.
-Semmi ok az aggodalomra. Megfelelő kezelésekkel, és egy kitűnő orvossal javulni fog a helyzete, és biztosíthatom, hogy nagyon közel járunk a gyógymód felfedezéséhez.. -Én viszont ebből semmit sem hallottam. A hallásom tompa lett, és halk sípolást véltem felfedezni füleimben. Most mi lesz? Tartósan, gyógyíthatatlanul beteg vagyok. Semmi nem segíthet rajtam. Életem végéig gyógyszeres kezelésekben lesz részem. Sosem leszek újra normális. Jobban mondva sosem voltam az. -.. de én ehhez viszont kevés vagyok. -Hallottam meg az orvos mély hangját, mire felkaptam a fejem. Hogy mit mondott? 
-Be szeretnék mutatni önnek valakit, aki viszont elvállalja magát, és végigkíséri gyógyulását. -Mi az, hogy elvállal? Mintha valami tárgy lennék, úgy beszél rólam.
Az eddig ülő, -általam észre sem vett- orvos állt fel székéből, majd leporolta fehér köpenyét, és odalépett hozzánk.
-Szép napot! -Köszönt, majd felém nyújtotta jobb kezét. Bizonytalanul megráztam azt, miközben az orvosom újból megszólalt. 
-Dr. Louis Tomlinson múlt hónapban érkezett ide. Eddig Svájcban volt orvosi hallgató a Zürichi egyetemen. Kiváló tudásával, és gyakorlatának hasznosításával fogja önt legjobb módszerei szerint a gyógyulás kapuja felé terelni. Nem igérhetünk semmit biztosra, de nagy esélye van arra, hogy meggyógyuljon, Mr. Styles. 
Tomlinson Úr egy nagyon jó barátom, és nem egy emberi életet megmentett, ezért szeretném, hogyra rábízná magát amennyire csak lehetséges. Emellett heti kétszer pszichológushoz kell járnia, amit Dr. Ava Jackson fog tartani, de hogyha idővel igényel több foglalkozást, akkor tud menni heti négyszer is akár. -Darálta le, majd egy nagy levegőt vett. Mikor meglátta arcomon a bizonytalanságot vállamra tette egyik kezét, és úgy folytatta.
-Ezen a klinikán mind azért dolgozunk, hogy segítsünk magának, és a hasonló helyzetűeknek. Biztosíthatom róla, hogy remek kezekbe fog kerülni, és felhőtlenül fog menni a gyógyulás. De ehhez kell az Ön együttműködése is. -halványan bólintottam, mire Dr. Brown a kezembe adott egy újabb lapot.
-Ez lesz a heti táblázata az első hat hónapra, mindent gondosan elterveztünk.

 Egy kósza könycsepp gördült le arcomon. Mi lesz most?

Megint a szőke nő mögött kullogtam. Most viszont nem ment olyan gyorsan. Lassan baktatott. Úgy, aki minden lépését átgondolja. Mintha tudta volna, hogy történt valami. 
Lekísért a hallba, majd szó nélkül otthagyott a zsémbes portással. Kikértem a szobáim kulcsát, majd megkerestem a liftet, és megnyomtam a gombot, ami felvit a II. emeletre. Megkerestem a 28-as szobát, majd lerogytam az ágyra.
Tehetetlen voltam.