Határvonalak [George Russell ff.]

6. Közel és távol

Ajánlott zene: Chase Atlantic - Into It

"When you're not happy, you need to be strong to change, resisting the temptation of turning back."

~ Ayrton Senna

/George Russell/

2021. március 25. Szahír, Bahrein

Mindig nehezek a csütörtöki napok, tekintve, hogy ezer felé kell rohanni, hiszen az interjúk és a riporterek nem várnak. Mivel szoros a napi beosztásuk, így a miénk is azzá válik. Szerencsére, csodálatos sajtósaink vannak Sophie és Emma személyében, akik mindenre odafigyelnek, ezzel könnyebbé téve dolgomat. Ugyanakkor már hihetetlenül várom, hogy holnap végre azt csináljam, amiért igazából itt vagyok, ebben a homoksivatagra hajazó országban. Versenyezzek. Mert ez éltet igazán. Mivel Aleix már visszament a szállodába, hogy az utolsó simításokat is elvégezze a holnapi napra, illetve gondoskodjon arról, hogy mindenem meglegyen a hétvége folyamán, így egyedül ülök be a Mercedesbe, amit a csapat bérel számunkra. Fáradtan dőlök hátra a világos bőrülésben, hogy kicsit kitisztítsam fejemet, mielőtt útnak indulnék a szálloda felé. Ezért nem szeretem a médianapokat. Ilyenkor túl sok minden árad felénk, nem beszélve a mérhetetlen kíváncsiságról, ami folyamatosan körbeleng minket. Hiába tudom, hogy ez is része a sportnak, egyszerűen nehéz megemészteni, hogy ekkora az érdeklődés körülöttünk. Sokszor agyon is nyomnak, olyan terhek kerülnek ránk ezáltal. Holott tiszta fejjel kéne autóba ülnünk, de időnként mégsem megvalósítható ez, tekintve, hogy a sajtó emberei tesznek arról, hogy legyen min rágódnunk.

Nagyot sóhajtva, veszek erőt magamon, hogy kitolassak a helyemről és célba vegyem a szállásunkat. Hátrafordulva, magabiztosan forgatom a kormányt, miközben a csomagtartó ablakából tájékozódom a körülöttem lévő, nem létező forgalomról. Elvégre, kevesen vannak itt a kora esti órákban. Már mindenki lázas erőkkel regenerálódik a holnapi szabadedzésekre. Végül a tervezett helyett más irányt veszek, mikor megpillantom a szőke hajú nőt, aki világoskék, egyenblúzában, sötét, combközépig érő szoknyájában, illetve fehér tornacipőkben pont úgy néz ki, mint bármelyik középiskolás lány. Erre még ráerősít a hátizsák is, ami hanyagul lóg az egyik vállán. Látom, hogy kétségbeesetten nyomkodja telefonját, ezért bennem is eluralkodik egyfajta aggódás. Elvégre, elképzelni sem tudom, mi lehet a gond, amiért ennyire feszültnek tűnik az a lány, aki hetekkel ezelőtt könnyedén tiporta el az összes, vele szemben álló vezetőt. Többek között, a menedzserem is.

Megállok tőle nem sokkal messzebb, majd lehúzva a kocsi ablakát, érdeklődve, tekintek ki rajta, hogy feltegyem a kérdést, ami jelenleg a legjobban foglalkoztat. Larissa feltekint telefonja képernyőjéről és látva döbbenetét, nem sok hiányzik ahhoz, hogy elnevessem magam. Mégis próbálom visszafogni a kitörni készülő jókedvem, elvégre vicces lenne, ha éppen a főnökömön mulatoznék. Érződik rajta, mennyire kényelmetlen számára a helyzet, ahogy szőke hajába túr, mégis szembesít a ténnyel, hogy fuvar nélkül maradt, miután kölcsönadta az egyik csapattagnak saját, bérelt autóját. Nem vagyok benne biztos, hogy jó ötlet, mégis felajánlom neki, hogy elviszem a szállodához, amit félénken, de elfogad, így már mellettem ül az anyósülésen. Kellemes, vaníliás illata betölti az utasteret, így az orromat is, ezáltal kicsit elkábulok, de hamar térek észhez, ahogy gázt adok és elindulunk a kihalt, sivataggal körbevett utakon szállásunk felé, a lemenő Nap horizontját bámulva.

- Minden rendben van? - Rövid ideig ülünk csak kínos, szótlan csendben, hogy aztán én törjem meg végül ezt a némaságot kettőnk között egy felettébb udvarias, ám annál egyszerűbb kérdéssel. Erre viszont nem számít a lány, láthatom a visszapillantóból, ahogy kiül arcára a meglepettség. Szemei kétszeresére tágulnak, miközben rögtön felém fordul, tekintetem sarkából veszem észre ezt. Igyekszem az útra figyelni, de elismerem, nehéz, mikor tudom, hogy szüntelenül bámul engem. Magamon érzem minden egyes pillantását. Mintha arra várna, hogy folytassam mondandómat, de ez nem fog megtörténni. Ennél messzebb nem merészkedem, amíg nem tudom, meddig mehetek el vele kapcsolatban. Mi az, ami még belefér a főnök-beosztott státuszba. Hisz nem vagyok más. Hiába szegeződik rám minden figyelem, nem vagyok más, csak egy alkalmazott, akit fizetnek azért, hogy vezessen. Nehéz elfogadni, mégis szembe kell néznem a ténnyel, hogy lényegében Larissa az, aki a sorsomról dönt. Részben. Elvégre, vannak mások is ebben a kirakósban.