7 Nap 7 Éjszaka

1.rész

A távolból három rendőrautó fáradhatatlan szirénázása hallatszódott, ahogy elhajtottak a hősügynökség mellett. Miközben befordultak a sarkon, hangos robajjal hajtottak el Katsuki mellett, aki kifejezéstelen arccal, szótlanul meredt utánuk. A járművek eltűntek szemei elől, azonban még sokáig hallotta a szirénájuk csengését, míg végül egyszer csak elhalt. Visszatért a város többi hangja, a járókelők sietős lépteinek koppanásai, autók, buszok zaja, az általános nyüzsgés, amit Katsuki a háta közepére se kívánt. Jelenleg nem szeretett volna mást, csak csendet és nyugalmat.

Abba az irányba pillantott, ahol a rendőrök fordultak le az imént. Elmerengett magában, vajon újabb gonosztevőt kerítettek-e kézre, vagy ezentúl végre másról van szó. Ki tudja, talán végre megtalálták őt. A gondolat nem hagyta nyugodni, annak ellenére, hogy nem tartotta túl valószínűnek, hogy pont a város ezen részén bukkannának rá. A belvárost folyamatos járőrözés alatt tartották a legprofesszionálisabb hősök.

Aki el akar tűnni, az biztosan nem ezt a környéket fogja választani.

A remény azonban sosem halt meg benne. Már két hónapja, hogy minden egyes zajra felfigyel, odakapja a fejét, és titkon azt kívánja, ez most ő lesz, és nem még egy pitiáner bűnöző extra.

Minden egyes alkalommal csalódnia kell.

A lemenő nap narancsos sugarai nem érték el a város egekbe nyúló házaival övezett utcákat, és az égen lassan, de biztosan szürke viharfelhők kezdtek gyülekezni. Az utcai állólámpák fényében kereste elő esernyőjét, hogy a biztonság kedvéért nála legyen, ha esetleg rászakadna az égbolt. Katsuki gyűlölte az esőt, általánosságban a vizet sem szerette, így mindig gondosan elkerülte, hogy elázzon. A gimnáziumi évei alatt egyetlen egy estére emlékezett, mikor is cseppet sem bánta, hogy tetőről talpig csurom vizes lett. Az eső egyre csak zuhogott rá, őt viszont a legkevésbé sem érdekelte, mivel valami egészen más kötötte le a figyelmét.

Még mindig tisztán rémlett neki, hogy a fiú sötétzöldes haja mennyire mély árnyalatot vett fel a nedvességtől, ahogy tincsei a homlokára tapadtak. Csodás este volt.

Katsuki elűzve nem kívánatos gondolatait sétált tovább az utcán. A műszakja mára véget ért, és az irodában leadta az elmúlt egy heti jelentést. Kihámozta magát a hősi öltözetéből, fekete nadrágot és pulóvert felkapva, táskáját hátára húzva elhagyta az épületet. Már egy éve dolgozik hivatalos hősként a város szívében elhelyezkedő ügynökség karjai alatt. A körzetben, ahova beosztották csak úgy nyüzsög az élet, Katsukinak nap mint nap rengeteg dolga akad. A hősi munka nehezebb, és épp emiatt sokkal jobb is, mint ahogy azt fiatalkorában megálmodta. Természetesen van hátulütője; az emberek megsérülnek a támadások alatt, hiába tesz meg mindent, hogy védelmezze őket. Egy-egy ilyen nap után, azüres apartmanja nyomasztó csendje alatt eltöpreng, hogy még a Béke Szimbóluma sem tudott mindenkit megmenteni.

Szerencsére még senki sem halt meg a felelőssége alatt, hiába történt már rengeteg baleset és váratlanabbnál váratlanabb támadás. Az ott élő emberek mind hálásak voltak neki, eltekintve a robbanékony személyiségét, tisztelték őt. Őt, aki egy éven keresztül újra és újra megmentette őket.

Őszintén szerette ezt a munkát, ezt a körzetet, és semmire sem cserélte volna el. A hősök előbb utóbb megismerik a helyet, melyet megvédenek, és az ott élő lakosokat, majd akarva akaratlanul is kötődnek hozzájuk.

Mert a hősök is emberek.

Egy ilyen eseménydús munkanap végén tartott hazafelé Katsuki, fáradtan és rettentően éhesen. Az apartmanja, amit bérelt nagyjából negyedóra sétára volt az ügynökségtől, ami alá tartozott. Kezeit zsebébe dugva kanyarodott le lakása irányába, amikor is egy ismerős hang szólította meg.