7 Nap 7 Éjszaka

2.rész

Az ázott esernyő, melyet Katsuki eddig jobb kezében tartott, a döbbenet hatására kicsúszott ujjai közül és hangos csattanással esett a folyosó padlójára. Hangja visszhangzott a szinte üres helyiségben, ahol csak ő és egy alvó fiú tartózkodtak.

Midoriya Izuku, akit már bő két hónapja senki sem látott, se nem hallott felőle, lassan kinyitotta szemeit. Az esernyő robaja felkeltette őt, álmosan dörzsölte meg szemhéjait. A fiú tiszta volt, mégis hihetetlenül megviseltnek tűnt. Pillái álmosan megremegtek. Arca elképesztően sápadt volt és fáradt, mint aki már régóta elhanyagolja az alvást. Piros cipőjének talpa saras volt, maga a lábbeli is borzasztó állapotban volt. Szemei alatt sötét foltok éktelenkedtek, smaragdzöld íriszén pedig nem tündökölt a szokásos csillogás, hanem meggyötörten, szürkén pillantott a semmibe. Olyan volt, mint aki már feladta. Mint aki már mindent feladott ebben az életben.

A fiúnál egyáltalán nem volt semmi, ami Katsukinak is nyomban feltűnt. Se egy hátitáska, se egy esernyő, mely megóvta volna őt a záportól. Mégis teljesen száraz volt, ami azt jelentette, hogy már jó ideje várhatott rá az ajtaja előtt. Katsuki eltöprengett, vajon mióta aludhatott ott a folyosón egymagában.

Az egészen idáig eltűnt hős most a zaj felé fordította tekintetét, amely találkozott a döbbent Katsukiéval. Látta, hogy a valamiért képtelen megmozdulni, lábai egyszerűen mintha földbe gyökereztek volna a fiú látványától. Izuku szíve hevesen vert, ahogy szemeik találkoztak, de amint megpillantotta őt, arckifejezése önkéntelenül meglágyult. Talán csak magának képzelte be, de olyan érzése volt, mintha megkönnyebbült volna.

Amikor az ajtónál ülve észrevette őt, megremegett. Eljött ide, úgy gondolva, hogy készen áll találkozni a fiúval, készen áll végre a szemébe nézni és elmondani az igazat. De most, hogy tényleg ott állt előtte, szemtől szemben, hirtelen elszállt minden összeszedett bátorsága. Úgy érezte, fel kell állnia, majd elrohanni minél messzebbre, hogy riválisa soha ne érje őt utol. Elfut, hogy sose kelljen elmondania neki az igazságot.

De ezt nem tehette. Tudta, hogy ha most elmenne, soha többé nem találkozhatna vele, és azt örökre megbánná. Nem mintha ez után az este után bármi esélye is lenne őt látni, de ha már ez az utolsó alkalom, akkor el kell mondania mindent. El kell árulnia neki, miért nem lesz alkalmuk többé találkozni.

És bár összetört a szíve még a gondolattól is, be kellett látnia, hogy ha most elmenne egy szó nélkül, csak még rosszabb lenne. Így bár fájva, de maradt.

Szomorúan mosolyodott el, mikor meglátta Katsukit. A fiú cseppet sem változott, pont ugyanúgy nézett ki, ahogy emlékezett rá. Ez valahol mélyen különösen jó érzéssel töltötte el. Riválisa látványa furcsa módon az otthont juttatta eszébe. A múltat, mikor boldog volt. Az életét, mielőtt minden tönkrement. Minden porcikáját mélyen az emlékezetébe véste, szinte kétségbeesetten, mint aki soha nem akarja elfeledni egyetlen részletét sem.

Nehézkesen szólalt meg, a folyosón visszhangzottak szavai.

- Szia, Kacchan. Rég láttalak. - Ha be kellett volna ismernie, furcsa volt kimondani a fiú becenevét. Talán ez volt az eddigi leghosszabb idő, hogy egyszer sem használta. Hiányzott neki a hangzása, de közel sem annyira, mint a hős, akihez a név tartozott.

Katsuki egyetlen szó nélkül hajolt le, hogy felvegye leejtett esernyőjét. Izuku érdeklődve figyelte, ahogy gyerekkori barátja csendben, bármiféle érzelem kimutatása nélkül feltápászkodik, és a lakása ajtajához sétál, egyenesen őmellé. Ahogy felállt a földről, hirtelen fogalma sem volt, mit tegyen ezután, a semleges reakciót ítélve pedig mintha Katsukinak nem is lett volna semmi mondanivalója számára. Határozatlanul nyitotta ki száját, hogy kérdezzen tőle valamit, ám a következő pillanatban esélye sem lett megszólalni. Ugyanis egy méretes robbanás irányult nyílegyenesen az arcába.