Álombefőtt

Utoljára aktív: 2008-ban

Minden író életében eljön az a pont, amikor megreked. Nem jön több ötlet, nyúljon a legmélyebbre is, és az addigi lágy hang mutál, mint egy kamaszfiú, és bántja a fület, bántja az agyat. Én már napok óta csendben ültem. Nem beszéltem. Nem írtam. Éreztem, ahogy emészt a statikus zaj.

Ihletre szomjaztam – véletlen dallamokra.

Az internet ehhez mindig is jó alapanyagot szolgáltatott, amennyi sorsot hánynak bele homályos avatárok mögül. Tudtam, van elég nyomorult flótás, aki itt adja ki a világfájdalmát, csak kell lennie egy érdekes életrajznak közöttük.

Aztán ráakadtam egy fórumra, ami furcsán csendesnek tűnt. Végigpörgettem a felhasználók listáját; deaktivált, elhagyott, érintetlen bejegyzésfolyam. A legutolsó chatszobában 2008-ban írtak utoljára, és minden felhasználó kábé ekkor törölte a profilját is.

Azt hiszem, ezen a ponton ki kellett volna lépnem.

De hát én is csak emberből vagyok - makacs, kíváncsi, elkeseredett. Tovább kutattam.

Az egész oldal vakfeketére volt festve, a betűk égővörösek, mint a retinába sütött utófény egy lámpából arrébb nézéskor. Tipikus kétezres évek, amikor dübörgött az emó-korszak alatt a föld. Lehet, hogy a felhasználók azért tűntek el, mert utólag szégyellték a kamasz-énjüket? Mindegy, gondoltam. Úgy véltem, az utolsóként kihalt chatszoba talán tisztázza a történteket. Rákattintottam, felcsűrtem a fényerőt, hogy legalább lássak valamit, aztán nekiláttam a böngészésnek, jegyzetfüzettel a hónom mellett, tollal a számban, fejhallgatóval a fülemen.

A chatszoba neve „zenék" volt. Tömör, lényegre törő. Nem ezt vártam az oldaltól. Mélyebbre nyúltam.

Csakhamar rá kellett jönnöm, hogy ebben a szobában egyáltalán nem csak zenékről van szó; mert nyilván tömve volt linkekkel, áradozásokkal a kedvenc bandáikról, nyáladzásról egy énekes hasizmaira, rikító GIF-ekkel, mindennel, amire számítottam. Ám ezek eltűntek a sokkal hosszabb, sokkal komorabb kommentek között. Jó néhány felhasználó kicsit sem törődött a beküldött dalokkal. Nem folytak bele semmi más témába az övéken kívül. Olyan volt, mintha egymás közt passzolgatnának egy labdát egy elhagyatott pályán, amely mégis tele van játékosokkal.

Ahogy egyre léptem vissza és vissza, hirtelen ráleltem a téma felhozójára.

Egy Bárki nevű tagra.

Bárki: hé, srácok! nem tudjátok annak a zenének a címét, amitől megőrül az ember?

Felsóhajtottam. A szekunder szégyenérzet fájdalmas tud lenni.

Éjkirálynő90: ööö... nem a szomorú vasárnapra gondolsz? azt szó szerint MINDENKI ismeri

Bárki: nem, nem, dehogy. akkor nem felejtettem volna el, hogy hívják. nem, én valami másról beszélek

Éjkirálynő90: XD hát, kapásból vagy 10 olyan dalt tudnék mondani neked, amitől eldobod az agyad. kezdjem???

Krisziii: kussolj már, senki nem kíváncsi a szar zenei ízlésedre

Éjkirálynő90: vigyázz a szádra, tudom ám, hol laksz!!4!!!

Krisziii: ja, persze :D

Ez a szájkarate elhúzódott pár kommentig, amíg Bárki újból fel nem tűnt, immár egy részlettel a dalból, amit elgitározott és videóként beküldött. Elindítottam a felvételt, szemcsés volt, szétesett, rosszabb az akkor csúcstechnikának, ma krumplihámozónak se jó géppel készített műveknél is. Azért kivettem egy ujjatlan kesztyűs kezet, amely egy jókora gitárt nyúzott. Meghallgattam, azaz, meghallgattam volna, ám a dallam ugyanúgy eltorzult, ahogyan a kép is. Egymásba csúszó, szakadt akkordok – ennyi maradt nekem egy évtized előttről. Tíz másodperc után úgy döntöttem, értéktelen anyag; na, meg kegyetlenül bántotta a fülemet. Inkább tovább görgettem.