a hercegnő hagyatéka

vihar

– Annyira ismerős vagy valahonnan. Nem ismerjük egymást? Nem járhattuk együtt suliba? – nézett rám Charles összevont szemöldökkel. Míg ő villája segítségével letört egy kis darabot az előtte lévő süteményből, én a kapucsínómat szürcsölgettem a kávézó teraszán.

– Nem, lehetetlenség – ingattam meg fejem, orromon megigazítva a napszemüvegem. Kezdtem félni, hogy rájön, hogy valahogy kitalálja, hogy felismer, vagy esetleg bárki más. Addig volt szerencsém, míg a palota ki nem jelentette, hogy oktalanul elhagytam a palotát. Bár ilyenkorra kezdtem ráébredni, hogy nem biztos, hogy megadja magának azt a 15 perc hírnevet Monacó hercegi családja, az eltűnésem miatt. Ezzel csak rossz színbe állítanám őket, hisz ha szerettem volna ott élni mindennapjaim nem szöktem volna el a huszonegyedik születésnapom előtt.

– Miért? – tört le egy újabb darabot a habos süteményéből Charles, érdeklődve felém pillantva.

– 11 éves korom előtt Franciaországban éltem. Mikor ideköltöztünk magántanuló lettem – válaszoltam. Ez volt az igazság. Mióta találkoztam Charlesszal egyetlen egyszer hazudtam neki, egyetlen egy hazugság hagyta el a számat felé irányulva. Még pedig, hogy mi a nevem.

– Pár napra el kell utaznom. Versenyem lesz – mondta Charles, miközben a süteménye utolsó falatjait fogyasztotta el.

– Rendben.

– Nem akarsz velem jönni? – nézett szemeimbe.

Azok a gyönyörű világos barna szemek – gondoltam magamban. – Aveline! Nem is szépek a szemei! Ne gondolkodj ilyenen!

– Tessék? – szemeim vagy kétszeresére tágultak ki, ahogy realizáltam magamba az előbb mondott szavait.

– Nem akarsz velem jönni, Fayette? Nem akarsz elkísérni? – tette fel újra a kérdést. Arcára kisfiús mosoly szökött.

– Nem, ez nem az én világom – ingatta meg fejem.

– Biztos megszeretnéd – vágta rá. Látni lehetett rajta, hogy nagyon szeretné, hogy elkísérjem, de ez nem történhetett meg. Egy versenyen hemzseg a média, valakinek biztos feltűnt volna, hogy ki vagyok valójában.

– Nem, bocsánat. Most nem, esetleg legközelebb – feleltem. Mintha lenne legközelebb.

– Ha mégis jönnél... csütörtökön megyek – rántotta meg vállát. Egyértelműen annyit lehetett leolvasni arcáról, hogy más válaszra számított. De nem volt szomorú, mérges vagy csalódott.

– Rendben. Nagyvalószínűséggel, mire te hazajössz, én már nem leszek itt, Monacóba – motyogtam.

– Miért?

– Elszeretnék innen menni. Elmenekülni – tettem hozzá, amitől mosoly kúszott arcára.

– Hova? – vonta fel érdeklődve tekintetét.

– Talán Franciaországba, de nincs kitűzött célom – rántottam meg vállam, majd a túlságosan vigyorgó, velem szemben ülő férfira néztem – Miért vigyorogsz?

– Franciaországba megyek, ott lesz versenyem. Le Castellet-ben.

– Nem megyek veled – ellenkeztem azonnal. – Egyébként is, ha megkérdezik, hogy ki vagyok, mit mondasz?

– Fayette vagy, nem igaz? – vonta fel szemöldökét mosolyogva.

– Mármint ha megkérdezik, hogy neked ki vagyok – tettem hozzá felvonva szemöldököm.

– Egy barát – válaszolta és ez kissé szíven hasított. De nem azért, mert éreznék iránta valamit. Dehogyis. – De lehetnél több is – gödröcskéi kirajzolódtak mosolygása közben. A bugyi lecsusszantós mosoly.