Kávé Kétszemélyre

6. Rész, amelyben a mentális egészségem hullámvasutazik

Egy babzsákon elterülve bámultam hajtincseit, amik úgy fodrozódtak akár egy folyó hullámai. Bár lenne a kezem egy hal, ami végig tudna siklani azokon a gyönyörű hullámokon.
Ő földre szegezett fejjel várt, hogy elmondhassam, mit is gondolok.

Hogy hogy jutottunk el egészen idáig? A szakadó zivatar elől menekültünk be az iskolába.
Hova máshova, ahova be vagyunk zárva nap mint nap órák hosszáig?
Csöndes volt, és ez zavart.
Én ezért néma voltam, ami talán őt is zavarta.
Így, némán, de legbelül tombolva sétáltunk végig a kígyózó folyósokon, és közben úgy éreztem magam, lerészegedve az érzelmektől, mintha a plafonon, a világgal ellentétesen sétálnék.
Megálltunk a könyvtárnál, ami teljesen üres volt, de valamiért mégis nyitva. Szerencsénk volt, így letudtunk huppanni a bársonyvörös fotelek egyikébe.

– Egyébként, Alexander vagyok... – mondtam, félve. Szinte remegtem, mert egyáltalán nem nézett rám.

– Tudom. – Ennyit mondott csak. Rám se nézett azokkal az igéző szemeivel. – Ki ne ismerne téged? A nagy és barátságos Alex…

Most már értem, hogyan értik azt, ha valakinek leesik az álla. Az enyém speciel annyira, hogy begurult az egyik asztal alá.

– Ezt most mire érted? – Talán, kicsit feszülten kérdeztem, mert ezután rámnézett. Csak nem úgy, ahogyan én azt elterveztem vagy elvártam volna. De miért is várom el, hogy úgy nézzen rám? Nevetséges vagyok.

– Te vagy a diákelnök, aki mindenkit ismer és szeret, mosolyogva köszön mindenkinek, segít ahol tud…

Tehát tényleg ismer. Fájt ahogy mondta, mert teljesen úgy hangzott, mintha ez őt annyira zavarná. De miért?

– És… te? – próbáltam úgy csinálni, mintha az előbbi szóváltásunk meg sem történt volna. Ami az én bemutatkozásom után kimaradt, az az övé volt.

– Béni.

És ahogy ezt kimondta, el is indult. Látszólag realizálta azt, hogy most mi is történik. Egy random tag megölelte csak úgy az utcán, akit mellesleg nem is kedvel, és bejött vele lelkizni egy véletlen nyitva hagyott könyvtárba.

Lemaradtam tőle, mivel csak lefagytam, hogy most mi is történt az imént. Ez a srác változékonyabb természetű mint a mai zápor.
Nem telt sok keresésbe megtalálni az elveszett báránykát, fent volt a dráma teremben, az ablakban ült, lábait lógatta a semmiségbe. A felhők végtelen koronáit nézte, ahogy teljes pompájukban és haragjukban eveznek messzebb és messzebb.
És én, akinek fogalma sem volt, mit is kéne tennie, csak annyit mondtam:

– Lehet úgy tűnik, hogy mindenkivel jóban vagyok, és milyen könnyű és boldog életem van. Pedig nagyon nincs. Veled pedig nem érzem hogy jóban lennék, szóval ha szeretnéd, én több mint szívesen meghallgatlak, és segítek ha tudok…

Rám nézett. Vörösek voltak a szemei a sírástól. Egy könnycsepp azért még mindig maratont futott a földig, végig a bársonyos arcán.

Tehát, így jutottunk el egészen idáig. Lejött az ablakból, és elmondta mi is bántja.

– Összegezve, semmi sem jön össze, és még apám is egy seggfej – mondta.

Mikor először megláttam, várt valakire. Randija lett volna valakivel, aki azóta sem beszélt vele, csak annyit hogy mindjárt ott van a pékségben. Akkor már másfél éve ide jár hozzánk, de senkivel se jött ki nagyon. Hozzám pedig már nem is mert újra odajönni, azok után, hogy engem nem ültettek fel aznap. Rettenetesen magányos. Otthon is egyedül van, ha pedig nem, akkor inkább kíván egyedüllétet, az apja miatt. És jelenleg olyan rossz a helyzete, hogy nem akar ma hazamenni.

– Figyelj, nekem most haza kell indulnom, anyum csak reggel jön haza, semmi gond nem lenne belőle ha nálunk töltenéd az éjszakát, ha nem szeretnél hazamenni. Nyugi, nem adom a szerveidet el. – Próbáltam megnevettetni, de nem igazán sikerült, mert hatalmas kérdés elé állítottam. Megér neki egy ismeretlennél aludni, minthogy inkább hazamenjen?

– Köszönöm, de nem lehet…  – Tekintetével a földet pásztázta.

– Akármi van, azért a számomat megadom. Csak hogy tudd, hogy akármikor hívhatsz, és számíthatsz rám.

Miután bediktáltam neki a számomat, elköszöntem. Ő azt mondta, bent marad még egy picit az iskolában. Rengeteg dolog cikázott ide és oda a bal és a jobb agytekémben egyaránt. A pillangók a gyomromban erőre kaptak amikor arra gondolok, hogy egy órája még itt öleltem szorosan magamhoz. Szeretem, csak az a baj, szinte biztos vagyok hogy ő nem bukik a srácokra. Gyenge és érzékeny lelkű, de hetero srác.

Pár utcával hagytam el az iskolát, amikor jött egy értesítés. Egy ismeretlen szám.

Várj meg.