Kávé Kétszemélyre

2. Rész, amelyben megszökünk a tanóráról

Az első négy órát az osztályfőnökünk tartotta, bár ez azzal telt, hogy ő a facebookot görgette, mi pedig azt csináltunk, amire kedvünk szottyant. A harmadik óra közepén Vikinek támadt egy fantasztikus ötlete, amit felvetésekor még nem tartottam annak. Mivel nem ismeri a sulit, menjünk, és fedezzük fel.

– Meg vagy kattanva? – Lelki szemeim előtt tisztán láttam azt a meglepettséggel és félelemmel telt arcomat.

– Nyugi, tuti kienged. – Megvárta reakciómat, és elkezdett nevetni. – Elhitted, annál jobb ötletem van, kövess!

Ekkor egy olyan dolgot tett, amire közel sem gondoltam volna. Leghátra ment, egyenesen azokhoz a fiúkhoz, akiket szívből gyűlölök.

Ők azok, akik a tavalyi évemet szinte pokollá tették.

Viki odadőlt a falhoz, és tőle szokatlanul kedves pillantásokat vetett a leghátsó padban ülő két fiúra, akik még furcsább pillantásokkal viszonozták ezt, tekintve a két órája történt incidensre. Lejjebb hajolt hozzájuk, és valamit elkezdett halkan mondani feléjük. Ez nagyjából másfél percen át zajlott, eközben próbáltam nem megfojtani magamat, szégyenemmel együtt.

Egyoldalú beszélgetésük végét Viki csak azzal tudatta, hogy megszorította a fiúk vállát, majd beslisszant mögéjük, egyenesen az ablak felé, és eltűnt az undorító barna függöny mögött.

Hogy mi a szent jó istent mondott a srácoknak, arról fogalmam sincs, de nem úgy néztek ki, mint akik annyira komfortosan éreznék magukat ezek után. Mivel nem volt más választásom, és kezdtem egyre kínosabban érezni magam hogy ott állok mint egy darab fa, szóval mentem utána, a fiúk mögött becsúszva.

– Na végre már hogy ide toltad a seggedet! Gyere! – Ő már az udvarról integetett.

– Ugorjak ki?! – ahogy ezt kimondtam, valaki benézett a függöny mögé, ezzel ösztönözve hogy ugorjak.

Csak majdnem törtem ki a lábamat, bár az a másfél méter nem igazán volt sok, ha azt nézzük, Vikit nem érdekelte volna ha a terem a második emeleten lett volna.

Én csak futottam utána, végig a két épület közötti füves részen. Viki bevárt a főépületnél lévő hátsó ajtónál.

– Szerintem ki fogom köpni a tüdőmet – lihegtem. Kezeimmel a combomat fogtam, mert nem bírtam egyenesen állni. – Láttad amúgy ki nézett rám?

– Ne légy már ilyen puhány, győzd le az asztmád. Egyébként az az idegesítő csaj, aki minimum fél órán keresztül papolt felesleges dolgokról – forgatta a szemeit.

– Na ne csessz fel! Ági? Ő tuti beköp minket! – Elkezdtem aggódni az egész miatt, mert tavaly valakit azért tanácsoltak el az iskolából, mert bemászott az egyik ablakon.

– Ha a fiúk nem akarnak tovább élni, akkor engedik. De erre elég kevés esélyt adnék. Na, siess! – kezdett el futni felfelé a lépcsőn.

Az iskolánk nem egy mai darab, ütött-kopott lépcsőin a repedések már-már akkorák, hogy beszorul a felfelé igyekvő diákok lába. A falakon a lyukakat festményekkel, vagy tablókkal takarják el. Egyedül a második emeleti lépcső fordulóban lévő hatalmas, az egészet falat beölelő fakó freskó mutatja hogy itt egyszer egy virágzó, elit intézmény működött. Bár az elit életérzés még néhány alkalommal feltűnik az iskolánk egyébként unalmas létében.

Viki megállt az első emeleten, és az ott körben álló bordó kanapék és ülőgarnitúrák egyikébe bedobta magát.

– Te egyáltalán tudod hol vagy most? – biccentettem fejemmel a hatalmas fehér ajtóra, ami a kanapék mellett állt nyitva.

– Büfé...? Olyan jó kávé illat jön ki onnan – ugrotta át a karfát, és megindult volna befelé, ha nem lök fel valakit útközben – Jaj, bocsi... Mármint elnézést!

Nem lehettünk volna ennél szerencsésebbek, hogy a tanáriból épp az igazgatónő jött ki. Viki pedig majdnem visszalökte az irodájáig, csupán azért, hogy igyon egy csésze kávét.

– Elvesztél picinyem? – söpörte le közben ruháját.

Mivel engem nem látott, így gyors beugrottam az egyik sarokba, onnan figyeltem mi is fog történni ezután.

– Talán. Elküldtek krétáért, de csak annyit mondtak ebbe az épületbe kell jönnöm. Nem jó helyen járok? – Viki próbált minél meggyőzőbben hazudni. De egyébként nagyon jól ment neki.

– Jajj, lent a Erzsike néni fog adni a portán. Ha nincs bent senki, bemehetsz az engedélyemmel. Ott lesznek az ajtó mögött – mondta lágy hangon, megsimogatta Viki vállát.

A tervem füstbe ment azzal, hogy nagyon jó búvóhelyem által nem fog észrevenni a diri. Az az egyet elfelejtettem, hogy mi lesz akkor, ha a toalettre indult, mert a tanároké pont mögöttem volt.

Természetesen egy kisebb strokeot kaptam, mikor megindult felém, jobbat nem tudtam, mint futni a folyosó végéig, ahol észbe kaptam, hogy ott a vészhelyzetre tartogatott – bár mindenki által használt – nagyon szűk lépcső, amin el tudok menekülni. Legalább egyszer az életben megkapta a szerepét, a veszélyhelyzet idején lévő szükséges menekülési útvonalét.

A lépcső alja pont a portához vezetett le, ahol megpillantottam az előbb emlegetett vöröshajú Erzsikét, akinél a gyerekek sose képesek kimenekülni szünetekben, hogy a szomszédos pékségből tudjanak venni valami kis élelmet.

De nem volt egyedül, Viki ott állt már, és kérlően nyújtotta tenyerét pár krétáért. Nem kellett sokáig ebben a pozícióban lennie, mert pillanatok alatt megkapta amire várt. Erzsike néni nem szokott ilyen gyors és kooperatív lenni, szóval nem hinném hogy pár szép szó miatt volt ilyen.

– Most minek hoztál krétát? – kérdeztem tőle, miközben megindultunk az udvaron lévő padok felé.

– Ki tudja még mire lesz jó – csúsztatta őket bele zsebébe –, amúgy most amiatt a nő miatt fuccsba ment a felfedezésünk!

– Amúgy is, 5 perc múlva kicsöngetnek. Nem is lett volna időd rendesen körbenézni. De várj! A teremben maradt cuccainkkal mi lesz?! – kezdtem pánikba esni.

– A fiúk azt is intézik – kacsintott.

Nem mondhatnám, hogy ez teljesen megnyugtatott.