Új oneshootok

🦁Afrikai kaland🦍

Igor pov.
Alig vártam, hogy a gép végre landoljon. Hamarosan földet érünk afrikában, pontosabban Ugandában. Orvosként vállaltam munkát a közeli kórházban és menedékhelyen.

Végre leszállt a gép és Afrika meleg, száraz levegője megcsapta az arcomat. A reptéren várnom kellett egy kicsit, de aztán megjelent egy piros dzsip és egy ismerős, bár kissé más arc szállt ki belőle. A régi kolis barátom volt az, az egyetlen aki még mellettem áll.
– Igor Howl!
— Roger Brook? Komolyan te vagy az? Úgy nézel ki, mint egy szafaris! – mondtam az egyenruhájára utalva.
— Először is, vadőr vagyok afrika leghíresebb vadrezervátumában! Büszke vagyok rá! Másodszor várj csak amíg szembe jön egy oroszlán, majd eszedbe jutok! Na gyere! Irány a Pavana Shelter! – mondta, mire elvette a bőröndömet és betette a csomagtartóba. Beültem a kocsiba és ezzel elhajtottunk.

Talán fél óráig kocsikáztunk, mire megérkeztünk a menedékhelyhez. A hely egy kollégiumra emlékeztetett, de hát nem luxushotelnek készült, hanem menedékszállónak. Ide azok jönnek, akik elvesztették az otthonukat az aszály miatt, vagy egyszerűen csak nincs hová menniük.
– Te amúgy honnan tudod, hogy ez hol van?
– Egyszerű! A feleségem itt dolgozik. 
— Neked van…
– Bizony ám! – mutatta a kezét, amin ott csillogott az arany karika. — Már két csodás éve. Surinak hívják és takarítónő.
— Talán összefutok vele! Kösz a fuvart! – mondtam és megindultam belefé. A recepción a hölgy azonnal a rendelőbe vezetett. Elég jól fel volt szerelve, legalább ez jó volt.

Szerencsétlen emberek. Egytől–egyig olyan reményvesztettek voltak. Nagyon rossz állapotban voltak, különösen a gyerekek. Amikor egy 17 éves lány bejött 9 hónapos terhesen, azt hittem hátast dobok, de biztosított róla, hogy lesz hova mennie, csak addig marad amíg a pici megszületik.
– Nem mersz már repülőre szállni, igaz?
– Félek, hogy megindul a szülés a repülőn. A nagybátyám majd értem jön, de addig is maradok. Vi azt mondta jobb lesz így. Ő intézte, hogy kapcsolatba léphessek a nagybátyámmal, aki amerikában él.
– Ki az a Vi?
– Az egyik önkéntes. Ő tanítja az itteni gyerekeket és úgy bánik minddel mintha a sajátja lenne.
– Kedves nő lehet.
– Vi nem nő. Nem tudom, hogy honnan ered, de a Vi a Vladimir becézése, azt hiszem. – mondta majd megkért, hogy kövessem a menedékhely tantermébe. Ott egy fiatal, talán huszonéves fiú állt és az óra járását tanította a kicsiknek.
— Tehát ha idehúzom a nagymutatót és odahúzom a kismutatót, hány óra lesz?
– Fél kettő! – mondta egy kisgyerek.
– A válasz helyes Zamir, de legközelebb emeld fel a kezed! Ki szeretne "Kitalálom az időt" játszani?
— Éééén!!! – kiáltották a gyerekek vidáman. Ő mosolygott és elkezdte mozgatni a játék órát a gyerekek pedig egy papírra írogattak. Hirtelen a szeme sarkából észrevett engem, amikor pedig a tekintetünk találkozott valami megmagyarázhatatlan érzés fogott el. Valami melegség.

Este Roger megint értem jött. Náluk lakom amíg nem rendezik a szállásomat. Végre megismerhettem a feleségét, Sakit. Szép nő volt, rasztás hajjal és barna, őzike szemekkel. A szakács tudománya pedig páratlan.
– Amúgy milyen volt az első napod? — kérdezte Saki.
— Egész jó, a maga módján. Sebeket láttam el, oltásokat adtam, meg ilyenek. Saki! Te ismered a tanárt, a menedékhelyen.
– Mármint Vi–t? Persze! Őt mindenki ismeri! Valóságos szentnek tartják, bár az is. Önkéntes tanár, minden gyerekkel úgy bánik mintha a sajátja lenne. Néha a kicsik mamának szólítjak, de nem bánja.
— Azta... — motyogtam. Tényleg ritka jó embernek tűnik.
– Miért? Csak nem tetszik neked? – kérdezte Roger nevetve, mire az arcom úgy elpirult, mint a paradicsom színe. 
– Tetszik? – kérdezte Saki értetlenül.
– Azt hiszem, de...Várj! Te tudod, hogy én...Mármint...Nem zavar?
– Dehogy! Miért zavarna? – kérdezte nevetve. Megkönnyebbülten felsóhajtottam. Meleg vagyok amióta az eszemet tudom és már sok bajom származott belőle. Például a szüleim és a barátaim elvesztése, valamint kapcsolati problémák.
– Roger elmesélte, hogy mi volt a gimiben, sajnálom, hogy ilyesmin mentél keresztül.
— Áh! Ez velejáró! Amúgy hallottam, hogy mérnöknek tanulsz! Az itt nagyon keresett szakma.
— Igen, de szeretek arra a menedékhelyre járni. Talán önkéntes maradok. – mesélte. Sokáig beszélgettünk még, majd éjszaka mind elaludtunk.

Másnap úgy döntöttem, hogy felkeresem Vi–t. Láttam, hogy egy kisgyereknek magyarázza a szorzótáblát.
— És mennyi 3 x 6?
– Ööö...Tizen...Öt?
— Számoljunk! Hat meg hat? Látod? – az ujjaival mutatta a számokat.
– Tizenkettő.
– Úgy van. Számoljunk! Tizenhárom, tizennégy…
– Tizennyolc! – mondta a kisgyerek vidáman.
– Ügyes vagy, Vusi. — dicsérte meg. Ekkor vett észre engem. Felállt a kisasztaltól majd hozzám sétált.
— Maga biztos az orvos. Tegnap is láttam magát.
– Óh...Látott? – kissé elpirultam.
– Láttam. Az anyukák mondták, hogy ingyen beadta a védőoltásokat a gyerekeknek. Valamint egészségügyi csomagokat adott a tinédzsereknek.
— Csak vitamin, sebtapasz, koton és fájdalomcsillapító volt bennük. Meg egy egy szendvics.
– Mindennapi szükségletek és esetleges kellékek.
– A legtöbbjük elszökött otthonról és nincs senkijük. Csak segíteni akarok.
– Jól teszi. – mosolyodott el.
– Az se semmi, ahogy maga tanítja a kicsiket. Imádják magát. Hallottam ahogy az egyik kislány mamának szólítja.
— Óh, az gyakran előfordul. A felük árva, bennem anyát látnak. — mondta. Még sokáig beszélgettünk a gyerekekről. Egeszen addig amíg egy kislány át nem ölelte a lábát.
– Mama! Megnézed a házimat?
— Kész van? Az irodalom is? – kérdezte kedvesen Vi, míg a kislány buksiját simogatta.
– Igen. Mindjárt hozom. – mondta mosolyogva és elszaladt.
– Még egy mamás. — mondtam kuncogva. 
– Óh, neki tényleg az anyja vagyok! Ő az adoptált lányom, Anisa. – mondta, mire kínosan megvakartam a tarkómat.
— Elnézést, nem tudtam.
– Semmi baj. Dr. Howl, igaz?
— Igor! Csak Igor! – nyújtottam a kezem. Elfogadta.
– Vladimir, Vladimir Toward. – ráztunk kezet.
– Szóval...Vladimir, nem lenne...Szóval lenne kedve, esetleg... – úgy makogtam mint egy tini, de ő a mutatóujját a számra tette.
– Inkább megkérdezem én, mert ha magán múlik itt állunk éjfélig. Volna kedve ma este velem és a lányommal vacsorázni? – kérdezte, mire csak biccentett em egyet.
– Mama! – jelent meg Anisa.
– Itt a címünk. Várjuk este! — mondta és ezzel elmentek. A szívem a torkomban dobogott. Boldog vagyok. Állatira. Remélem elfogadja legközelebb a meghívásomat egy privát vacsorára.