Murderous Hope

III

Baekhyun

Baekhyun

Amint megfordult az az alak a konyhában minden elsötétült. Aztán nemtudom mennyi idővel később hideg érzésre ébredtem az arcomon. Szemöldökömet összeráncolva nyúltam oda, hogy levehessem. Nemtudom mi történhetett. Felültem és nagyokat pislogtam, hogy eltűnjenek a kis csillagok amiket láttam. Leraktam lábaimat a padlóra ahol nem csak az enyémek voltak. Végigvezettem szemeimet az ismeretlen testén, és üvölteni tudtam volna érzéseimtől. De pár percig a számat még csak kinyitni sem tudtam.

-Te- te élsz?- könnyeztek be szemeim.

-É-én Park Chanyeol vagyok, és nagyon is élek- húzodott egy hatalmas vigyor szájára majd leguggolt elém.

-Haha ilyen nincs, biztos megint csak képzelődöm, az is lehet, hogy napszúrást kaptam, annyiszor bevettem már, most biztos hogy nem- nevettem fel majd hátradőltem, de szemeimből nagyon is potyogtak a könnyek.

-Byun Baekhun te nem képzelődsz! Én élek! Úgy mint te. Hallottam amikor rádióztál, csak nem tudtam neked válaszolni. 4 napja indultam és még csak most értem ide, és el se hiszem, hogy itt vagyok. Nemis. Azt, hogy te itt vagy, hogy élsz- fogta meg felkarjaim, és egy apró mosoly jelent meg arcán.

Ez, ez most... Uristen. Én nem is képzelődöm? Ő itt előttem, valóban nem csak a képzeletem szüleménye? Annyi idő után, eljött valószínűleg elég messziről, mert hallotta a rádióadásom.

Sokkosan nyultam arcához, hogy megbizonyosodjak róla, valóban nem tűnik el, ha hozzáérek.

Álla csontját érintem meg ujjbegyeimmel. Bőre selymes volt, a kis borosta ellenére is.

-Te jó ég- hírtelen fogalmam nem volt, hogy most mitévő legyek. Sírjak? Nevessek? Kínáljam meg valamivel? Vagy el kéne üldöznöm? Vagy el se engedjem többet?

-É-én nem is tudom mit mondjak- néztem szemeibe.

-Nem is kell! Én is alig hiszem el hogy itt vagy. Ennyi idő után, fura bárkit látni vagy hallani. Ha szeretnéd egyedül hagylak kicsit, hogy tudj gondolkodni, nem zav...-állt fel de megfogtam kezét.

-Csak ülj le kérlek, egyenlőre nem tudom, hogy mit csináljak, de ne menj el. Csak kérlek maradj csendben, jó?- és ezek után csak ültünk és néztük egymást. Teste vékony, de nem sovány, sokkal inkább izmos. Vállai szélesek, csípője pedig keskeny. Körülbelül állig érő haja össze volt fogva hátra így elálló, nagy fülei igazán feltűnőek voltak. Olyan volt mint egy manó. Már csak egy zöld, piros csíkos sapka kéne a fejére. Felnevettem a gondolatra, mire összevolt szemöldökkel nézett rám.

-És miért jöttél? Mi a célod azzal, hogy itt vagy?- tekintettem le ölemben heverő kezeimre.

-Én... nem is tudom. Amikor meghallottam a rádióvonalad, nem is gondolkodtam azon, hogy eljöjjek e, mert egyértelmű volt, hogy igen. Nagyjából két óra alatt elterveztem az utat és jönni is akartam, de még nem voltam rá teljesen felkészülve, se testileg, se lelkileg. Aztán kedden hajnalban indultam, és...

-Mi? Várj! Te kedd óta utaztál?- döbbentem le, hisz ma már péntek délután van.

-Öhm igen ugyanis kínából jöttem idáig- simított zavartan tarkójára.

-Úristen. Te nem vagy normális- nevettem fel, majd ő is. Jó volt vele. Nyilván, hisz miért ne lenne. Remélem, hogy ilyen kis szerény és kedves marad. Az nem baj ha sokat beszél. Legalább tudnám, hogy jól van. És legyen türelmes, mert engem nehéz elviselni, a szüleim is mindig ezt mondták- és van valami kérdésed?- nem tudtam pontosan, mit mondjak, vagy tegyek.

-Oh rengeteg. De az első ami most eszembe jut, hogy miért pont rádiót használtál, mármint minden működik és bárhová fel tudtál volna tenni egy videót, vagy valami, azt lehet hogy még előbb is meglátom.

-Tudod, bármilyen platformra töltőttem volna fel, a felhívásom, nem jelent volna meg, mivel nem vagyok ismert, és ha a posztjaim sem olyan kategóriába sorolható ami téged érdekelne, akkor pláne nem. Másrészt, úgy voltam vele, hogyha már találok valakit, akkor legalább legyen annyi esze, hogy rádiót hallgasson. És egyébként töltöttem fel videókat, elég sok helyre- ajkain csak egy néma o jelent meg. Majd elkezdett gondolkodni -Min gondolkodsz?- kérdeztem rá.

-Csak kiváncsi vagyok sok mindenre, mint például, hogy mivel foglalkoztál mielőtt kitört az apokalipszis, vagy hol laktál, vagy, hogy volt e párod? Szinte mindenre- váratlanul ért a kérdései. Azt hittem majd olyan kérdésekkel jön, hogy hogyan éltem túl, vagy mit ettem.

-Oh, sok kérdésed van, én pultos voltam egy bárban Söulban, és ott is éltem. Nem volt sosem párom, a legnagyobb szerelmem egy kis corgie volt- egy szomorkás mosoly húzodott arcomra kiskedvencem emlékére. Annyira feszülten éreztem magam, holott anno rengeteget beszéltem. Sosem volt problémám az idegenekkel, könnyen ismerkedtem, és gyorsan találtam másokkal közös témát. De most valahogy nem ment. Vagy az idő miatt, vagy pedig Park Chanyeol miatt.

-Egyébként bocsi, hogy szótlan vagyok, meg röviden válaszolok, csak fura... ez az egész- vakartam meg tarkóm.

-Oh ugyan nem baj. Nekem is fura- mosolyodott el. Igazán aranyos a mosolya, de ezzel ragályos is, ahogy meglátom a fülig érő száját, akaratomon kívül felfele görbülnek ajkaim.

-Én öhmm.... Nem vagy éhes?

Na igazabol ezt most atirtam egy kicsit mert azthittem meg nem raktam ki, nahh mindegy xd