Murderous Hope

prologue

Pár bokor, egy-két fa, egy hatalmas ház. Ez a mindenem. Az otthonom, a társaságom, a barátaim. Betegen hangzik de igen, ez így van. Lassan már beleőrülök a magányba. Három év öt hónap és tizennégy napja vagyok teljesen egyedül ebben a tetves világban. Két éven keresztül kerestem túlélőket, mind hiába. Rádióztam éjt-nappalt keresztül válaszra várva. Kerestem a csatornákat, hátha van egy jel, egy megmentő hang, hogy nem vagy egyedül. Hiszékeny voltam. Azt hittem van még hozzám hasonló. De nem volt és nem is lesz. Feladtam.

2926-ot írunk. Az emberiség el volt foglalva a high-tech dolgokkal. Azzal hogy minél fejlettebb kütyüket tervezzenek és gyártsanak, amit jó pénzért el is adtak. Persze a sok analfabéta ember ezt meg is vásárolta. Ezek az ultra csúcskategóriás műszerek fejlesztése közben az orvostudomágy hatalmas elmaradottságban szenvedett, de ezzel mit sem törődtek. Aztán a vilagban elkezdett terjedni valami brutális vírus. Az emberek már csak úgy nevezeték, hogy narancs vírus. Nem túl ilyesztő, sőt inkabb viccesnek mondható, de a tünetei annál butálisabb, undorítóbb és hátborzongatóbb.

Az emberek bőre egyik pillanatról a másikra elkezd megkeménykedni, felszakadozni és kifordulni. Az ember eközben hatalmas kínokat átélve. Egyből meghal... Menthetetlen, és nincs ellenszer. A levegőben, vízben, ételekben és mindenhol terjed. Nem tudsz ellene védekezni. Megtalál, elkap, kegyetlenül megkínoz majd megöl. Ennyi az egész. Előtünetei csak nagyon kevés embernél mutatkozik és váratlanul következik be a halál. Az orvosok kapkodva próbálták kideríteni van e ellenszert. Sikertelenül. Rengeteg ember esett kísérletek áldozatává. Tehát ez volt a vilag pusztítója. Vagy a vírus vagy az orvosok öltek meg. A világnak nem a globális-problémák vetettek véget hanem egy vírus. Ki gondolta volna. Minden és mindenki meghalt, kivéve egy ember. Byun Baekhyun, vagyis jómagam. Nem nagyon tudtam rájönni hogy miből kifolyólag lettem én immunis, -ha lehet ezt így mondani- de mindenesetre elég szar érzés. Belegondolva tök király dolog utolsó embernek lenni a földön. Te vagy a legjobb mindenben. Legokosabb, legszebb, leghelyesebb, legkarcsúbb,  legnőiesebb, legférfiasabb, leggazdagabb embere. Minden a tiéd. Te vagy a világ ura. Tiéd az összes pénz, ház, autó. Bár ezek mit sem érnek egy idő után ha nincs egy ember akivel tudj belszélgetni. Vagy legalább csak látni hogy rajtad kívül bármi más magától mozog. Hisz a vírus nem csak az embereknek volt végzetes, hanem az állatoknak is.

Sohasem voltam egy borzasztóan társasági lény. 15 éves koromtól egyedül éltem, és sosem volt lakótársam, de azért ez nekem is sok volt, vagy mondjuk inkább úgy hogy kevés. 

Van még hogy néha bekapcsolom a rádiót hátha van valami. Ezt általában hetente kétszer-háromszor szoktam.  Sok értelme nincs, de még egy nagyon kevés reménysugár van mélyen bennem. Mert ugyebár a remény hal meg utoljára. Igaz soha nem hittem az ilyen hülyeségekben, de ez az egy ami talán még éltet hogy ne adjam fel és ne akasszam fel magam az első fára, amit találok.

Amikor a környéken mindenki meghalt, körülnéztem a házakban. Olyan dolgokat kerestem amik esetleg segítségemre lehetnek. Ezek például olyan cuccok voltak mint a szakácskönyvek, növénymagok, amiket elültettem és mai napig azokon élek. Rengeteg házat végigjártam, így nem volt meglepő, hogy jópár pisztolyt (de még akár gépfegyvert) is találtam. Egy apró kertes házban élek és magamnak termesztem a napravalómat. Húst nem eszek egyáltalán. Bármi történjen, apokalipszis ide vagy oda, nem fogok megölni egy állatot sem.
A közelben van egy egykori szupermarket ahova be szoktam menni fűszerekért, olajért, illetve olyan dolgokért amiket nemtudok én megcsinálni a két kezemmel.

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
           ××××××
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
Fhu, nemtudom mennyire lett gáz vagy jó. Ha esetleg bárki is rábukkan és elolvassa annak borzasztóan köszönöm. Építő kritikát szívesen fogadok.
√Mrs.Oh