visszajövök (kuroo ff.)

második

○•○•○•○•○•○•○•○•○•○•○•○•○•○•○•○•○•○•○•

2. ~ jane austen: büszkeség és balítélet

Emiko kacér mosollyal a száján húzogatta telefonja képernyőjét a bal kezével, miközben a másikkal az üdítőjéhez tartozó szívószálat forgatta ujjai között. A hamburgerező - ahová végül beültünk vagy fél óra nézelődés után - kivételesen nem volt tele, rajtunk kívül csak egy nagyobb család és egy idősökből álló társaság volt jelen az étteremben.

- Édesem, két hét múlva, a nyári szünet első szerdáján elmegyünk erre. - biccentett az állával a képernyője felé, mire kizökkentem a bambulásomból és értetlenül kaptam rá a tekintetemet.

- Mire? - haraptam bele a hamburgerembe és kíváncsian vártam az előbb feltett kérdésemre a válaszát.

- Focimeccs. Ultradögös pasik jó seggel.

Unottan rágtam meg a számban lévő ételt és inkább nem ellenkeztem az előbb emlegetett programmal kapcsolatban. Semmi kedvem nem volt ladbát rúgdosó fiúkat bámulni egy egész délutánon keresztül, mégis belül úgy éreztem, hogy jó lesz egy kicsit elszakadni a szokásos, egyhangú nyári szüneti napjaimtól, amelyek nagyjából csak az evésből, sorozatnézésből és alvásból álltak.

- Most már ideje lenne elengedned azt a seggfejt. - mérte végig a reakciómat, mire én csak megráztam a fejemet.

- Már elengedtem. Tudod, hogy milyen vagyok, nem kéne meglepődnöd. - Emiko igazat adott. Már hozzászokhatott a személyiségemhez, ami sokszor csak úgy mutatkozott meg, hogy mindenkit ignoráltam és utáltam. Ha egy animében lennénk, én lennék a sötét, unalmas mellékszereplő, akinek semmilyen jelentősége sincs, csak ül a padjánál és néz ki az ablakon. Izgalmas.

- Uha, odanézz! - biccentett az ajtó irányába, ahol éppen valaki belépett az étkezdébe. - Ki ez a dögös fószer? - hátra pillantottam a vállam felett.

- Emiko, ne legyél ennyire kiéhezett. Ő Victor, a másik szerencsés aki elnökünket viseli el nap mint nap. De már találkoztál vele. - gyűrtem össze a szemetet, majd a közeli kukába hajítottam.

- Még nem láttam felkötött hajjal. - temette az állát a tenyerébe, pillantását le sem véve a fiúról. Unottan vártam, hogy megelégelje a bámulást és hogy végre elindulhassunk, miután lerakta tálcáját a kijelölt helyre.

Emiko abbahagyta a nyálcsorgatást és elindultunk gyalog a haza vezető úton. Mivel viszonylag elég közel laktak hozzánk - körülbelül négy utcával - általában együtt tudtunk menni még az iskolába is, így nem volt kérdéses, hogy hogy megyünk most is hazafelé.

- Hogy állsz az angol beadandóval? - kérdezősködött a lány. - Akkor Kurooval...? - automatikusan megráztam a fejemet.

- Nem terveztem vele csinálni. Egyedül megoldom.

Ezután csendbe burkolózva haladtunk tovább a járdákon, zebrákon és néhány kisebb téren át, egészen addig amíg eljutottunk ahhoz a ponthoz ahol külön kellett válnunk. Emiko átölelt, majd elbúcsúztunk.

Alig léptem rá az ellenkező irányba vezető zebra első, szabályosan felfestett fehér csíkjára, megcsörrent a telefonom egy ismeretlen számmal megvillantva a képernyőt. Mielőtt átgondolhattam volna vagy újra olvashattam volna a számot, gondolkodás nélkül felvettem.

- Halló? Oh, elnézést. - kerültem ki egy öltönyös férfit, akivel kis híján felborultunk mialatt egymásnak ütköztünk.

- Nem is csodálkozok a fagyos hangodon. Szerinted olyan sok időm van rád, he? - kikerekedett szemekkel toppantam meg és leellenőriztem a számot.