visszajövök (kuroo ff.)

prológus

○•○•○•○•○•○•○•○•○•○•○•○•○•○•○•○•○•○•○•

0.

Kezeim összeszorultak a kabátom zsebeiben.

Hideg, téli szellő járta be a nyitott ablakon keresztül a biológia termet, megrezegtetve a tábla felé kirakott plakátokat, képeket, hirdetéseket és a szerelmesek napja alkalmából felbiggyesztett piros szívecskéket.

- Nem értelek. - óvatosan kikerültem az előttem álló fiú értetlen pillantását, majd kinéztem az ablakokon. Az elsősök szenvedve futották a köröket a fárasztó - sokak számára feleslegesnek tartott - testnevelés óra keretein belül és tisztán lerítt az arcukról a mindent elsöprő vágyakozás a kicsengetés iránt.

- Lehet, hogy ezt inkább nekem kéne mondanom. - szólaltam meg csendesen és továbbra is a számomra ismeretlen diákok mozgását figyeltem. Kétségtelen volt, hogy ha belenézek az előttem álló szemeibe, abban a pillanatban összetörök. Márpedig egy ilyen ember előtt nem fogok sírni.

- Beszéljük meg, jó?

- Mit? Hogy egy ismeretlen lánnyal csókolóztál az utcán? Szerintem elég világos a történeted. - az ujjaimat még erősebben szorítottam össze, miközben magamban egy szépen összeszedett imát mondtam el az érdekében, hogy legyek ezen túl, ha lehet minél előbb.

- Ígérem, megtudom magyarázni. - túrt bele fekete hajkoronájába, majd egy nagyot sóhajtott, pillantását le sem véve az arcomról.

- Legalább le is feküdtetek? Úgy lenne az igazi. - jegyeztem meg gúnyos hangsúllyal.

- Mi? Dehogyis! Yuko...

- Ne. Megcsaltál. Sőt, már voltak ezelőtt is kisebb félrelépéseid. Ez az indok nekem bőven elég arra, hogy megszakítsam a közöttünk lévő kapcsolatot. Kérlek, menj el. - mondtam csalódott ütemezéssel a lábfejemnek és erősen koncentráltam a kintről behalladszódó sípszóra. Mindjárt elbőgöm magamat.

- Oké. - reagált csendesen - majdnem némán - az előttem álló, majd sóhajtott egyet és megindult az ajtó felé, azonban amint megfogta a kilincset visszafordult. - Még fogunk beszélni.

- Nem, nem fogunk. Viszlát, Kuroo. - intettem neki rá se nézve. A fiú idegesen fújt egyet, majd kilépett az ajtón.

- Ég veled, Yoshida. - erősen csapta be maga után az ajtót és az, hogy egymás vezetéknevét használtuk, jó nagy pontot tett a kapcsolat végére.

Leültem egy székre és a kezeimbe temettem az arcomat. Úgy éreztem megfulladok a hirtelen jött könnyzáporomtól és reménykedtem, hogy senki sem talál rám ilyen borzalmas állapotban. A szempillaspirálom menthetetlen helyzetté alakult és mivel egy vékony szövetnadrágot viseltem, nagy valószínűséggel fel is fáztam a februári éghajlat miatt. Fél óra múlva tudtam csak haza indulni, a kabátom hatalmas kapucniját a fejemre húzva. A lefolyt fekete szemfestéket úgy ahogy letudtam takarítani, de a további természetes jeleit a sírásomnak jobbnak éreztem eltakarni fél Tokyo elől. Nem szerettem, ha néznek az emberek és ez pont egy olyan helyzet volt, ahol mindenki megbámult volna, sőt talán a suliból is meglát valaki, aztán pedig oda a hírhedt jégkirálynő gúnynevem. Kellemes becenév, mit ne mondjak.

Japán fővárosa szokásához híven zsúfolt volt, a metrón kétszer estem bele egy nő ölébe a tolongás miatt. Érthető volt az emberek tömege: február tizennegyedike volt, péntek délután. A szerelmesek, romantikus programokat szerveztek, az egyedülállók pedig hatalmas nagy bulikat vagy egyéb szórakoztató elfoglaltságokat. Talán, ha minden máshogy alakul, akkor most nekem se lenne szabad a mai napom. Remegve kezdett el dobogni a szívem és a lehető leggyorsabban próbáltam elterelni a gondolataimat a hirtelen jött emlékekről.

Leszálltam a metróról és a nem olyan messze lévő lakóház felé vettem az irányt. A nagymamámmal éltem egy lakásban, már egészen kicsi korom óta. Nem, nem történt semmi tragédia a szüleimmel, élnek és virulnak csak az egyáltalán nem fix munkájuk miatt mindig egyik helyről a másikra utazgatnak, így inkább - hogy ne kelljen sok iskolaváltáson átesnem és a szociális életemben se legyen nagyon hiány - megkérték a nagymamámat, hogy vigyázzon rám. Általában havonta egyszer-kétszer tudok velük találkozni, azonban a nagyobb szüneteket mindig együtt töltjük, ezért nem panaszkodok sohasem arra, hogy nem foglalkoznak velem.

- Yuko-chan! - egy ősz hajú nő jelent meg előttem, hatalmas nagy kosarat cipelve. - Mond csak, nagyanyád otthon van? - felajánlottam a segítségemet, majd elvettem a szomszédom kezei közül az étellel teli kosarat. A környékünk mindig is nyugodt volt, ugyanis az itt lakók többségének az életkora bőven meghaladta az 50-et.

- Igen. Be tetszik jönni?

- Csak meglátogatom a vénlányt. Olyan híreim vannak, hogy kiesik a szeme! Azt a Suzuki fiút harmadszorra rúgják már ki a munkahelyéről. - suttogta izgatottan, mire csak elfordultam kinyitni az ajtót és óvatosan megforgattam a szememet. Kétségtelen, az öregek szörnyen pletykásak.

- Megjöttem! - engedtem be a tolakodó nőt és letettem a kosarat a cipők mellé.

- Yuko kincsem! Milyen napod volt?

- Amaya! Nem fogod elhinni mit tudok! - vágtatott be a nappalinkba a türelmetlenkedő, aminek abból a szempontból örültem, hogy nem kell most beszélgetnem a nagymamámmal, ugyanis biztosan kiszedne belőlem mindent, hogy miért is vagyok ilyen állapotban. Beköszöntem a mosolygó gondviselőmnek, majd bementem a szobámba és magamra zártam az ajtót. A lenémított telefonomon 23 nem fogadott hívás volt, amiből 22 Emiko barátnőmhöz tartozott, az utolsó egy pedig Kuroo száma volt, amit visszahívás nélkül kitöröltem az előzményekből.

Eldőltem az ágyamon és bekapcsoltam a laptopomat, sorozatnézés céljából, majd egy órát elvacakoltam az interneten történő keresgetéssel. Végül nem néztem semmit sem, helyette összeszedtem a fiúhoz kapcsolódó tárgyakat a szobámban és begyömöszöltem őket a legalsó, használatlan fiókomba.

Azon a napon, megrendíthetetlen tényként lépett elém az, hogy Kuroo Tetsurou valóban kilépett az életemből. És nem tudom miért, de ettől a gondolattól ismét, fájdalmasan elsírtam magamat.

Én hülye, még el is hittem, hogy itt mindennek vége.

○•○•○•○•○•○•○•○•○•○•○•○•○•○•○•○•○•○•○•