Zuwena Wavert egy nap az utcán találják egy elhagyatott húszemeletes lábánál, törött végtagokkal, a halál szélén. Mikor felébred, már egy kórteremben hever az ágyon egyedül, minden jel szerint hetek óta kómában volt, és igyekszik feldolgozni az emlé...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Ő kettő volt.
Két test, két arc, két jellem. Egy felsőbb, egy alsóbb.
Egy emberi, egy állati.
Egy tiszta, egy vad.
Most mind a kettő mesélni szeretne.
Akarja, hogy meghallgassák, mint ahogy a sötétben sikoltozók is akarják az éjszaka megértését.
A menekvést a rémálmoktól.
Az emlékektől.
Mert ő mindkét elméjével emlékszik, mindkét szempár könnyezik, kétségbeesett és koszos könnyek ezek, szemekből, melyek mögött a lélek kavargó és egyre sötétedő.
Az őrület határán az embernek rengeteg mindent van mesélnie. Mikor a lét időn kívüli lesz, és egyszerre látja a múltat és a jövőt, mikor semmi se számít már, eszünkbe jutnak dolgok, amik fájtak, és nagyon-nagyon mélyre lettek eltemetve.
Ő el akarja ezeket mesélni. Ki akarja mondani, hogy tiszta lelkiismerettel léphesse át a józan ész határát.
Pedig még csak fel se nőtt.
Emlékszik a tükörképére, ami szembenézett a Két Arcával. Emlékezett a mély, rettentő mosolyra, a hatalmasra nyílt, macskavágású szemekre, a túl tág pupillára a szürke íriszben, a parázsként izzó szeplőkre, a fiatal, sápadt arc idegen élére, a tejfelszőke, leborotvált hajra, és arra a láthatatlan rángásra.
Az arcon.
A vékony kezen.
A tudaton.
A tükörkép egész lénye finoman rángatózott a fájdalomtól.
A lány most valami ágyon ül egy fehér szobában, hallgatja az EKG pittyegését, nem tudja, mennyi az idő, nem tudja, mikor került ide, azt tudja, hogy meg kellett volna halnia, de nem hagyták. Finoman ringatózik előre-hátra, bezárja az érzékelés ablakait, menekül a csönd elől, a kinti csönd ijesztő, és kívülállóként hallgatja a gondolatait.
Vajon miért kellett ennek az egésznek megtörténnie? A Tükörkép kinek a hibája? És az, hogy a lány különleges, az kinek a hibája?
Talán a sajátja.
Igen.
Csak az övé. Zuwena Waveré.
Zuwena fejében ismétlődnek a miértek. Óramű pontossággal kattognak, éles, keserű, éles, keserű kérdések, mint egy kegyetlen másodperc-mutató. Talán csak az rájuk a válasz, hogy nem történhetett volna másként. A születésétől fogva egyenesen vezetett az út idáig. Az őrület és a halál széléig. Tizenöt év, előre elrendelt élet.
