Örök bosszú

1.fejezet

Sikoltásra ébredtem, de lehet, hogy csak a képzeletem játszik velem. Mostanában előfordul az ilyesmi. Rémalmok gyötörnek, na meg azok a rémes látomások! Borzalmasok, ráadásul nem tudom elmondani senkinek, ha nem akarom, hogy bolondnak nézzenek. Már pedig ezt nem igazán akarom. Senki sem akarná.

A látomások különböző időpontokban érkeznek és nehezen kezelhetőek. Egyszer csak ott vannak és ..., hát ...nagyon zavarnak.

Egy árny suhan el az ajtóm előtt. Ezt viszont már nem képzeltem, lehet csak az újonnan érkezett vendég. Biztos felébredt és a mosdót keresi. Délután érkezett a faluba. Nálunk kötött ki, szállást kért estére. A szüleim természetesen megengedték neki, hogy itt aludjon a vendégszobában. Bárkinek megengednék, az se zavarná őket, ha az illető feltehetőleg sorozatgyilkos lenne. Nem hiszem, hogy feltűnne nekik. Az illető nem sokkal lehet idősebb anyámnál. Szóval olyan negyven körüli lehetet, magas, jól kisportolt volt. Eléggé jóképű fickónak mondhatja magát.

Merengésemből az ajtó mögül érkező suttogás ébreszt fel. A kistestvérem Lia az, még csak öt éves és nagyon-nagyon félős. Annyira szeretem. Mások azt mondják, hogy állandóan veszekednek a tesójukkal, de mi ketten totál mások vagyunk. Mi eddig még sose veszekedtünk, bár ez lehet a köztünk lévő korkülönbség miatt is. Egy ikertestvérrel lehet én se bírnám. Lia általában át szokott jönni hozzám. Egy mese után elalszik, aztán visszacsempészem a szobájába.

Nehezen, de felemeltem a fejem a kedvenc lila párnámról. Felálltam és kinyitottam az ajtót. Ott állt, a maciját szorongatta, amit még tőlem kapott. Nagyon szerette azt a macit, még az oviba is azt hordja.

- Furcsa hangokat hallottam Emm! - suttogja, de a nevemet még mindig olyan aranyosan ejtette ki. A nevem végén lévő m betűt hosszan megnyomja. Másnál nem igazán viselem el, de neki megengedem.

- Gyere ide, semmi baj. Visszakísérlek a szobádba és mesélek egy szép mesét – mondtam, miközben a csuklómról lehúztam egy hajgumit és összefogtam a hajam. Vissza kellett vinnem a szobájába, mert anya már párszor rám szólt, hogy ne aludjunk együtt. Bár eddig ezt a szabályt mindig megszegtük. – Mehetünk.

Elindultunk a szobája felé. Egy árny suhant el a folyosón, de lehet megint csak képzelődöm. Megesik az ilyesmi – mostanában mindig ezzel nyugtatom magam. Este a házunk általában eléggé ijesztő. Mivel ez egy régi építésű ház. Hosszú, sötét folyosók, bárki összerosálná magát. Emlékeztettnem kell magam, hogy nem ártana egy led- égősort feltennem, akkor legalább nem lenne ilyen sötét. Anyáék azt mondták, úgy díszítem a házat, ahogy szeretném. Ez legalább egy jó pont, elég sokáig húztam az agyukat mire megengedték.

Miután beértünk Lia szobájába. Az egész szoba rózsaszínű volt, még a szüleink festették így ki (én is segédkeztem), de a húgomnak egyáltalán nem tettszik. Meg tudom érteni. Ő narancssárga falakat akar, mert a szavaival élve „olyan színt szeretnék, mint a nap". Így megbeszéltük, hogy a hétvégén átfestjük. Most csak odaléptem az ágyhoz és lefektettem aztán mellé feküdtem. Elkezdtem mesélni egy kitalált hercegnős mesét, mire nemsokára el is aludt. Egy ideig néztem ahogy alszik, biztos akartam benne lenni, hogy elaludt. Amikor meggyőződtem róla, már nincsen fenn, úgy döntöttem, hogy én is visszamegyek a szobámba és alszok tovább. A folyosóra érve - szerencsémhez hívem – megbotlottam, amiből adódik, hogy elestem. A lábamat totál megütöttem és azt hiszem a kezemet is egy kicsit. Már meg sem lepődök magamon. Tavaly is majdnem kitörtem a nyakam a suliban.

Kapaszkodót meg hiába kerestem, nem találtam. (Khm... az úgynevezett szerencsém.) Megpróbáltam anélkül felállni, de nem sikerült.

- Segítsek? – kérdezte Adrian, az újdonsült vendégünk, feltűnve a semmiből. Nem mellesleg a szívrohamot hozva rám. Nagyon ijesztő volt a pasi.