Örök bosszú

3.fejezet

Madarak csiripelésésére és az ablakomon beszűrődő fényre ébredtem fel. Nem sütött annyira, szóval a fejem se fájt tőle. Lassan megfordítottam azt és körbenéztem a szobában. Mindent a helyén találtam, a bőröndöm a szekrény előtt volt készen arra, hogy lecibáljam az új szobámba. Nehezemre esett kikelni az ágyból, mert tudtam, hogy ma van az első nap. Első nap ebben az iskolában és fogalmam sem volt, mi lesz. Kíváncsiságom hajtott, mert mindig is úgy voltam vele, hogy minden újdonságot ki kell próbálni, elvégre egyszer élünk. Na jó, vámpírként kimondani ezt egy kicsit morbid, szerintem legalábbis. Inkább úgy fogalmaznék, hogy mindent egyszer lehet csak kipróbálni. Ez talán így találóbb.

Aztán rávettem magam, nehezen ezt be kellett vallanom, hogy kikeljek az ágyból. Már eléggé éhes voltam, a tegnapi vacsora kevésnek bizonyult. A szekrény elé léptem, közben a ruhámon gondolkodtam. Mindenkinek joga van tudni, eléggé sokáig szoktam a ruháim között válogatni. Nem tudom más, hogy van vele. Én legalábbis pár szidást már kaptam érte, anyám szerint lassabban öltözöm, mint egy reumás anyatetű. Mindig ezt mondja. Szóval, csak, hogy visszatérjek a témára, kifejezetten ünneplő ruhát nem akartam, ráadásul szerencsémnek köszönhetően nem volt ebben a suliban egyenruha, szóval fogalmam sem volt mit húzzak fel. Hosszas tipródás után, ami szerintem csak nekem volt hosszú, egy fekete farmerre, meg egy csipkés felsőre esett a választásom. Kivasaltam a hajam, aztán a tükörhöz lépve kisminkeltem magam. Nem vittem túlzásba, sosem értettem egyet azokkal akik szó szerint vakolattal járkálnak a fejükön.

Amikor már végeztem mindennel, megálltam az ablak előtt. Egy madár suhant el előtte, amire a gyomrom hangosan korgott egyet, éhes voltam. Nem számított, hogy tegnap vacsoráztam (mint már említettem keveset ettem), csak az elejteni való zsákmányra koncentráltam. Kijött belőlem a vámpír, a rosszabbik fajta, ezért hirtelen felindulásból kinyitottam azt és kiugrottam rajta. Pontosan a tetőre érkeztem, amikor észrevettem a madarat. Szegényem – gondoltam. Éppen elindultam volna érte, amikor mozgást hallottam a hátam mögött.

- Látom valaki nagyon éhes! – mondta és amikor megfordultam rám mosolygott. Mi a picsa, ő az! – gondoltam. Az a magas, barna hajú sráccal találtam szemben magam, aki (nem mellesleg baromi jól néz ki) a látomásomban szerepelt. – Én is ugyanezért jöttem fel ide – folytatta amikor látta rajtam, hogy elvörösödtem, mint egy alma. Tuti fix úgy néztem ki, mint egy alma. Ez az Emma, így tovább, égesd le magad ez előtt a helyes srác előtt! – gondoltam.

Ő leült a tetőre és megpaskolta a maga mellett lévő üres helyet. Szófogadóan leültem mellé, attól függően, hogy még nem is ismertem, de szándékomban állt ezen változtatni. Bolond lettem volna nem változtatni rajta. Egyfajta biztonságérzetet adott, ahogy ott ültem mellette. Nem tudtam mit mondhatnék neki, egyedül az járt a fejemben, hogy sokkal jobban néz ki, mint a látomásomban. Kurvára dögös volt, csak szólok. Ha már itt tartunk, azt azért mégse mondhattam neki: „Szia, láttalak már egy látomásomban, amúgy, mi a neved?" Na, totál hülyének nézett volna, szóval hallgattam.

- És ..., hogy hívnak? – kérdezte mosolyogva, hogy kitöltse ezt a hirtelen támadt csendet, de legalább megoldást talált a problémámra, így már én is megtudhattam a nevét.

- Emma – feleltem. – Téged?

- Eric. Egyébként mi már nem találkoztunk valahol? – kérdezte.

Amikor a szemébe néztem, én is úgy éreztem, hogy ismerem. Nem tudtam honnan, de valahonnan igen, nagyon ismerős volt és nem csak a látomás miatt. Hirtelen egy lépcsőt láttam előttem, az iskola benti lépcsőjét, amin épp valaki rohant lefelé. Az arcát nem láttam, ez a dolog most furább volt, mert éreztem az illető zaklatottságát, mintha... mintha saját magamat láttam volna. Sokkolt, soha nem volt még ehhez hasonló. Annyira megijedtem a hirtelen ért látomástól, hogy elvesztettem az egyensúlyom. Az álomkép véget ért, lehullt a szememről, én pedig éppen lefelé csúsztam a tetőn. Ám Eric elkapta a kezem, mielőtt leeshettem volna, nem sokon múlott.