Örök bosszú

2. fejezet

Éppen a szobámban ültem amikor anya kiáltott nekem. Csak azért hallottam meg, mert éppen az előbb húztam ki a fülhallgatómat a fülemből.

- Emma, hol vagy? – mondjuk jó kérdés miért kiabált, amikor pontosan tudta, hogy hol vagyok. Na meg nyitva volt mindkét szobaajtó, így, ha suttogott volna, azt is meghallottam volna.

- Itt vagyok – mondtam, mikor már mellette álltam. Anyu abbahagyta a pakolást és rám nézett. A haja furcsa pózban állt a fején, de inkább nem kérdeztem rá. Körülötte tengernyi ruha hevert az ágyon.

- Megint suhantál! Mondtam már, hogy ne használd! – szidott le. Mire én csak bólogattam. Már megszoktam, neki az elejétől nem tetszett ez az egész, én pedig örök tinédzserként mindig ezzel idegesítettem. Amiben segítségem is akadt néha. – Összepakoltál már? Hamarosan indulnunk kellene, mert akkor még éjszaka el tudjuk hagyni a várost. Nem kell kényelmetlenül éreznünk magunkat, ha nappal mennénk – mondta.

Apa kilépett a fürdőből. (Khm...az említett segítség) Odalépett – mondjuk inkább suhant – egy székhez és rám mosolygott. Ő is elkezdte a húzzuk együtt anyát játékot. Mi szerettük használni ezt a képességünket, egyedül anya nem. Eltelt húsz év az eset óta. Adriant és Liát azóta sem találtuk, de még mindig keressük őket. Addig nem hátrálok meg, soha nem fogom feladni – gondoltam. Ehhez pedig tartottam is magamat. Ezért maradtunk eddig egyhelyben, reméltük hátha rájuk bukkanunk. Mondanom sem kell, nem jött össze. Most pedig költözünk. Muszáj volt már, mert egy csomó embernek feltűnt, hogy milyen fiatalosak vagyunk. Én már a harmincnyolcat töltöttem volna. (Ami még mindig nagyon fura nekem.) Szóval pont kapóra jött, amikor a szüleim állás ajánlatott kaptak egy vámpír suliban (azt sem tudtam eddig, létezik ilyen iskola egyáltalán), ahová engem is felvettek. Mármint tanulóként, újra iskolapadba ülök. Nem sok mindent sikerült eddig megtudnom a fajtámról. Eléggé hiányosak voltak az infóim pár dologgal kapcsolatban. Legalább adódott egy lehetőség, amivel éltünk is.

- Emma? Figyelsz te rám? – emelte fel a hangját anya.

- Persze – vágtam rá kapásból, de elfelejtettem mi is volt a kérdése. Ám amikor elég csúnyán nézett rám eszembe jutott – és már bepakoltam! – feleltem neki. Ami persze kegyes hazugság, mert még nem minden volt bent a táskámban.

Kisuhantam a szobából – anya legnagyobb bánatára – és bementem az enyémbe. Folytattam a pakolást, még mielőtt rájöhetne, füllentettem. Leszedné a fejem, ha megtudná. Mondjuk jogosan. Jönne a szokásos duma, hogy ennyi idősen igazán vállalhatnák már magamért egy kis felelőséget. Szintén igaza lenne. De mindegy.

Egy idő múlva, miután minden szükséges cuccomat bepakoltam – ami három táska lett – már csak egy dolog maradt vissza, Lia macija. Ez volt a legfontosabb számomra. Szegény kicsit viseltes ábrázatot nyújtott. Magamhoz öleltem és jól megszorongattam. Lia eltűnése után két nappal találtam az erdőben. Még mindig magam elött láttam, ahogyan hiába futottam az erdőben, kiabáltam, semmi sem történt. Akkor jött az első látomás. Fura volt, nem tudtam először mi történt. Liát láttam, ahogy szaladt aztán már csak Adrian gúnytól csöpögő mosolyát. Felkapta a kishúgomat és rám nézett. Ekkor szakadt vége a pokolbeli képnek, ami máig az agyamba égett. Egyszerűen sosem tudtam kitörölni a fejemből, nem ment. Elviselhetetlen fájdalom maradt bennem utána.

Lassan megráztam a fejem, hogy kitöröljem belőle a képet. Egyszer csak nyílt az ajtó és a szüleim léptek be rajta. Odajöttek, leültek mellém, aztán pedig jó szorosan átöleltek.

- Mennünk kell - mondta apa.

Én csak bólogatni tudtam. Felvettem a kabátom, a táskáimat pedig a vállamra akasztottam. A macit – amit érthetően, Liának neveztem el – betettem a többi cuccom közé. Gyorsan leellenőriztem, hogy minden dolgom megvan-e, de mivel mindent rendben találtam az ablakhoz léptem. Mivel mindig is ki akartam próbálni, kinyitottam azt és gondolkodás nélkül kiugrottam rajta. Régen a nyakamat szegtem volna, viszont most könnyedén vettem az akadályt. Legnagyobb meglepetésemre a szüleim követték a példámat. Nem arról volt szó, apából természetesen kinéztem. Itt anyán volt a hangsúly. Csodáltam, hogy nem szidott össze.